– Gyakorlatilag az állampolitikai rendszer kiépülésétől kezdve megvolt ez az együttélés, sőt már a két világháború közti időszakban elkezdődött. 1945-től valamennyi politikai erőnek szoros kapcsolata volt a futballal. A koalíciós pártoknak saját sportegyesületeik voltak, többségüknek focicsapattal, ami alól csak a kommunisták jelentettek kivételt. Aztán egy idő után ők is kerestek maguknak egy munkás háttérrel rendelkező klubot, melyet tudnak támogatni, ez lett a Vasas, Kádár János elnökletével. Az ötvenes években a Vasas nagyon messze volt attól, hogy bajnokságot nyerjen, ezért is tekintik sokan szimbolikusnak, hogy az 1956-os forradalom leverése után beindított csonka bajnokságot éppen ők nyerték. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a legerősebb csapat, a Honvéd több nagyágyúja – például Puskás és Czibor – disszidált ’56 után.
Miért tulajdonított akkora jelentőséget az állampárt a futballnak, ha úgyis a kontrollja alá vonta az egész társadalmat?
– Mivel a központilag vezényelt május elsejei felvonulásokon kívül a meccsek jelentették az egyetlen legális tömegrendezvényt az országban, a politika érthetően stratégiai fontosságúnak tartotta a futballt. Arról nem is beszélve, hogy a magyar válogatott sikerei legitimációs tényezőként is szolgáltak a politika számára, elviselhetőbbé tették az elnyomást – legalábbis a propagandagépezet így gondolta. Ennek viszont megvolt az a kockázata, hogy amikor elmaradtak a sikerek, akkor a fejekben már nem lehetett szétválasztani a kettőt, és például az ’54-es berni döntő elvesztése után utcai zavargásokra került sor.
2013. 10. 31. (XVII/44)
