– Apámmal, nevelőanyámmal és három testvéremmel laktunk Gödöllőn egy négyszobás, akkor átlagosnak mondható vályogházban. Apámnak egy kis hentes-mészáros üzlete volt. Én a négyosztályos zsidóiskolában kezdtem a tanulmányaimat. Nagyjából húszan jártunk egy osztályba, Gödöllő tízezer lakosa között körülbelül huszonöt zsidó család élt. Kitűnő tanuló voltam, de mivel a numerus clausus kimondta, hogy a közigazgatásban, a bankszektorban százból csak hat zsidót alkalmazhatnak, a család úgy döntött, hogy tanuljak valamilyen szakmát: nagynéném, a család „esze” kitalálta, hogy legyek fogtechnikus. Igen ám, de Gödöllőn az egyetlen fogtechnikus a nyilaskeresztes párt helyi vezetője volt. Hozzá nem akartam menni, így inkább cipőkészítést kezdtem tanulni, két és fél év alatt el is végeztem az iskolát. 1944. május elsején kaptam meg a segédoklevelet.
Magyarországon ekkor már három zsidótörvény létezett. Milyen volt a közhangulat Gödöllőn?
– Nem lehetett zsidógyűlöletet érezni. A vidéki nép eléggé tudatlan volt, a zsidótörvényeket sokan talán nem is ismerték. Létezett a nyilas párt, de nem nagyon mozgolódtak, legfeljebb időnként kitettek kisebb falragaszokat, matricákat. Az a bőrkereskedő, akitől cipészinasként rendszerint vásároltam, szintén nyilaskeresztes párttag volt. Szóval, egészen a németek bevonulásáig, március 19-éig nem érzékeltem semmi különöset. De azt követően felélénkültek: elkezdtek masírozni a Horthy Miklós úton, fekete nadrág, zöld ing, karszalag volt rajtuk, és azt énekelték, hogy „Egy Cili, két Cili, megdöglött a főrabbi, bátorság, éljen Szálasi. Éljen Szálasi és Hitler, mert a zsidóknak itt helye nincsen”.
2014. 05. 16. (XVIII/20)
