Mekkora munka volt megírni a kötetet, s milyen új eredményeket hozott a kutatás?
– Az 1970-es években ütköztem bele a témába, amikor még számos nehézséggel kellett megküzdeni. A források el voltak zárva, a szakemberek, levéltárosok féltek a téma megbolygatásától. A rendszerváltás után derült ki Berlinben, hogy volt egy titkos irat- és könyvtár is, amelyet előző ottjártamkor eltitkoltak előlem. Vagy például, amikor Scheiber Sándor professzor ajánlásával felkerestem a prágai főrabbit, első dolga volt az ajtót és ablakokat bezárni s a kezével óvatosságra inteni. De itthon is féltek, különösen vidéken, s egészen más témák kutatását preferálták. Később oldódott a dolog, de még sokáig megvizsgálták a kutatási engedélyt, kíváncsiak voltak a megbízóra. Amikor 2000-ben megírtam a Mauthausen-monográfiát, láttam, hogy Auschwitz is olyan téma, amelyre rengeteget kell készülni, nem lehet csak úgy rutinból nekiugrani a feldolgozásnak. Ebbe beletartozott, hogy személyesen elmentem a legtöbb táborba, a fő- és melléktáborokba egyaránt.
Meg kellett küzdeni az emlékezet zavaraival. A túlélőkben legtöbbször a fájdalom jött fel, igyekeztek a történteket az emlékezetükből kitörölni, mások pedig a múlt szükségtelen megbolygatásának ítélték. A kutatás során rájöttem, hogy alaposan elemezni kell mindkét fél magatartását, értelmezni kell mindkét felet: a tömeggyilkolásra szövetkezetteket és az áldozatokat, és ott vannak még a szemlélők is. A történet nem minden esetben fekete-fehér, sokféle árnyalat létezett. Nemrég súlyos szívbetegségen estem át, s a gyógyulás hónapjaiban Balatonfüreden határoztam el, hogy ha túlélem a krízist, megírom a monográfiát. A kórházi ágyon a laptopon, vagy a parton a hattyúkat és a vadkacsákat etetve már megszületett bennem a kötet vázlata. Egy év telt el azóta, s számomra is öröm, hogy megjelent a kötet. Egyúttal nagy megkönnyebbülés is, hiszen megírása közben sokszor nyomasztott a téma, különösen a tömeges gázhalálhoz vagy a gyermek áldozatok történetéhez érve. Ugyanakkor vonzott is a feladat. Kihívást jelentett számomra, vajon sikerül-e a történetet kellő tárgyilagossággal megírnom, érzékeltetve, hogy az áldozatok pártján vagyok.
2016. 10. 28. (XX/43)
