– Mindkét szülőm Kiskunfélegyházáról eredt, még korábban Albertirsáról, mert apám ükapjának – nyomdász lévén – Félegyházán volt egy nyomdája. Egy személyben ő írta a Félegyházi közlönyt. Van egy Móra-könyv, amiben azt mondja: Illés bácsi áll a kapuban és olvassa az általa írt újságot, na az az én felmenőm. Apám nővére az első világháborúban beleszeretett egy lengyel hadifogoly orvosba, és kiment velük. Lengyel városban éltek, de ma ez a város nincs, a porát is szétzúzták a németek, nem lehet megtalálni, anyám nála volt látogatóban. A lengyel zsidók szabadságfogalma és önvédelme más volt, mint a magyaroké. Anyám látta, hogy a lengyelek milyen bátrak, harciasak, nem lehetett velük szórakozni, és nő létére ez valahogy átragadt rá. A mi családunk kiskunmajsai, annyira, hogy a nagyapám nagyapja a nép által választott bíró volt, nagyapámat nagyon szerették, a nagyanyám volt a ténsasszony. Tudja mi a ténsasszony egy faluban?
Halványan.
– Kedvenc, szeretett, tisztelt. A nagyapámnál jöttek össze minden délben az emberek, mert egyedül ő járatta az Esti Kurírt. A nagyapának volt egyedül borfokolója a musthoz, egyedül volt gyémánt üvegvágója. Tudja milyen forgalom volt nagyapámnál? Soha egy fillért ezekért nem kért. Annyira tisztelték és szerették őket, hogy mikor a nagyapa a ’18-as háborúban katona volt, és kezdődtek ezek a forrongások, akkor négy szomszéd odaállt fejszével, és a házat senki nem közelíthette meg. Ennyire szerették és tisztelték a nagyapámat. Elmondok magának egy példát a csendőrökről. Még nem volt a nyilas idő, de már készültek, hogy vegzálják a zsidókat. Kijött két csendőr: Milyen hosszú a nádcsapó fája, a fogója? – kérdezték. Mérje meg, ez a szabályosnál hosszabb húsz centivel! Jól van – mondta – fogta a fűrészt, és levágta. Most jó? Jó. Másnap megint jöttek, milyen hosszú? Rövidebb negyven centivel. Végül besokallt: Tudjátok mit? Szórakozzatok, akivel akartok. Mennyi pénzt akartok. Két pengőt. Itt van két pengő, egy hétig erre ne gyertek. Maguk el nem tudják képzelni azt a vegzálást, amit csak azért kellett elszenvedni, mert az ember zsidó volt. Akkor még csak a zaklatás volt, hogy érezzük, kéz alatt vagyunk. Egyszer egy péntek esti gyertyagyújtás után anyám elkészítette a barheszt, és utána születtem meg én.
Az első emlékem, mikor négyéves voltam. Állok egy hatalmas nagy ablakban, egy fityulás nővér fog a karjában, és alul egy folyó, a Tisza, és egy hajó. Diftériajárvány volt a faluban, én is megkaptam, rengeteg gyerek, a korosztályomnak több mint a fele meghalt. Az apám egy motoros barátját megkérte, hátul ült, engem becsavartak egy csomagba, negyvennégy kilométerre volt Szeged, nem volt mese, egyből a sebészetre, és elvágták a gigámat, legalább megmentettek. Aztán jött kanyaró, sokáig voltam kórházban, ki voltam kötve dréncsővel, állandó felügyelet alatt, de fölgyógyultam. Újra tanítottak járni. Mesélik, hogy a professzor behozott paprikás krumplit kolbásszal és tejbepapit, Janika, mutass rá, melyiket kéred. Világos, hogy a paprikás krumplit. Mondta, asszonyom ez a gyerek már nem fog elpusztulni, ez megmarad. Mikor kihoztak a kórházból, zsidó szokás szerint adtak egy másik nevet, én Háim Mose vagyok, Háim az életet jelenti, Mose pedig a rendes nevem. Megtanultam, amit a zsidó gyerekek szoktak. Istenhívőként élt a család. Imádtam azt látni, hogy a nagyapám minden reggel imádkozik a tfilinnel, tudja mi az? (zsidó imaszíj – szerk.) Mindig fölkeltettem magam hat órakor. Elmondtam naponta háromszor az imát, aztán napközben a Smá Jiszraélt, ezt mind elmondtam. Tényleg vallásos gyerek voltam egy kivétellel, hogy a tréflit (a nem kóser étel – szerk.) megettem. Azért, mert az én anyámnak sajnos elapadt a teje, és dadám volt, és innen datálom, hogy affinitásom van e felé. Váltig megmaradtam zsidónak, pedig próbáltak mássá tenni. A gyerekek nem szórakoztak velem, mert tudtam bokszolni, és nem hagytam megtorlatlanul, ha valaki velem szemben zsidózott.
Nagyon helyes.
– Tudták is, ezért nem szórakoztak, sőt másokat is megvédelmeztem. Ezt tiszteletben tartották, de azért csinálták.
Milyen volt az élet a harmincas években?
– Nem volt nyíltan antiszemitizmus, de antiszemitizmus volt. Benne volt a levegőben.
Hogy eszkalálódott ez, mi tette lehetővé a zsidótörvények meghozatalát és a deportálást?
– Biztosan ismeri a történelmet, hogy Magyarországra Trianon után sokan betelepültek az elcsatolt országrészekről. Az országban rajtuk kívül is milliószámra volt ember egzisztencia nélkül, akiket el kellett látni, akiknek adni kellett valamit. Ennek eszköze volt tulajdonképpen a zsidó vagyon elvétele.
A harmincas évek végén már ez realitás volt? Itt még el sem indult a deportálás, hogyan lehetett ekkor hozzájutni a zsidó vagyonhoz?
– Törvényesen. Az adott törvények szerint. Van egy anekdota, kihívják az orvost, és megmondja a betegnek a diagnózist, ad neki gyógyszert, majd ott marad és néz. Kérdezik az orvost, mit néz doktor úr? Az ágyamat.
Akarta volna örökölni az elhunyt ágyát?
– Nem, ők vitték el az orvosék ágyát, amiben aludt.
1944-ben már Pesten lakott, elmondana néhány történetet ebből az időszakból?
– Egyszer elvittek bennünket a védett házból, névre szólóan a Teleki tér 3-ba, falhoz állítottak, végigvertek és azt üvöltötték, ki lesztek nyírva, ki lesztek végezve. Az volt a szerencsénk, hogy aznap adott ki Szálasi egy parancsot, hogy egyik nyilaskerület nem szólhat bele a másik nyilaskerület dolgába. Mi a XIII. kerületben (akkoriban V. kerület) a Légrádi utcában voltunk, pápai védett házban. Fogtak bennünket és gyorsan elvittek a Szent István körút 2-be, megint falhoz állás, végigverés, és este vittek le kivégezni a Dunához. Már épp vezettek le bennünket, amikor egy fiatal nyilas tiszt átvette a csapatot azzal, hogy őt rendelték oda, ő majd elintéz mindent. Levitt minket a Duna-partra, majd egy nagy kanyarral visszamentünk a Légrádi Károly utcába.
Találkozott azóta vele?
– Egyszer, a háború után, észrevett és elszaladt. Aztán mondok én magának olyat, hogy kaptam egy kis csónakot, és játszottam a Dunán. Három óráig volt szabad játszani, akkor be kellett menni, mert háromkor bezárták a kapukat a csillagos házakban. Felnéztem a napra, legalább négy óra lehetett, igen ám, de összehaverkodtam egy fiatal sráccal, aki Wasserschutzpolizei volt SS tizedesi rangban, ő volt a parancsnok, ott voltak az ágyúk, csónak, ők védték a partot. Azt mondja nekem, rá se ránts, fölvette a mellényt és a fegyvert, és bekísért a Falk Miksa utcába. Ilyenek is voltak…
A Népszínház utcában laktunk sokáig, onnan vittek el minket a csillagos házba. Egy kevés ideig voltunk a VIII. kerületben is, de nem volt elég hely, és onnan átvittek bennünket a Falk Miksa utca 8-ba. Valahogy egy családtagunk kapott ott lakást, és ott voltunk lényegében végig.
Hogy alakult a háború után az élete?
– Néhány évig Izraelben éltem, majd hazatértem. Itthon nagyon nehezen találtam a helyemet, mert megszoktam az ott bevett, őszinte beszédet, a felelősségvállalást és láttam, hogy itt nem így van. Egyrészt nem őszinték az emberek, megjátsszák magukat. Volt a háború előtt egy vicc, hogy a törzsőrmester főtörzsőrmesternek mutatja magát, és mindenki egy fokozattal nagyobbnak. Ez a rangkórság, ami nálunk ma is dívik. Az érzelmi szint fogyatékossága ez. Miért kell többnek lenni, mint ami vagyok? Az elmúlt tíz évben pedig mikor nyugdíjas lettem, elmentem tanyámra, mindent én csináltam, egy hektár volt. Még ma is megvan, de kirabolták.
Furcsa állapotok vannak, hogy ne tudjon egy parasztember kaszálni? Én dolgoztam Izraelben is a mezőgazdaságban, itt meg odajött valaki hozzám dolgozni, és az első szava volt, hogy Jani bácsi, mit iszunk. Érti? Láttam én a régi mezőgazdaságot, amikor dolgoztak az emberek, nem is volt ennyi parlagfű. Ma sokan nem művelik a földet. Akkor művelték, egészen másképpen állt a paraszt a munkához, tudta, hogy csinálni kell. De most…?
Ezután mihez kezdett János bácsi?
– A hazatérésem után egy héttel keresett a rendőr, miért nincs még állásom? Aztán lett. Nem jó szemmel néztek. Egy útépítő vállalatnál dolgoztam. Hogy jól kiszúrjanak a zsidó gyerekkel, a szerelők egy tíztonnás henger szétszedését bízták rám, de ők nem tudták, hogy én Izraelben márványbányában dolgoztam, hogy megerősödjek, mert nagyon vékony voltam, és ott 15-20 tonnás márványtömböket úgy rakodtunk, mert olyan gépek voltak. Én megnéztem, fölpolcoltam, kiszedtem a csavarokat és egyszerre két emelővel kigurítottam a tíz tonnás izét. Azt mondták: normacsaló. Aztán nagy keservesen elhitték, látták, hogy vagyok valamirevaló, és értek is hozzá. Aztán elvégeztem a technikumot, később az egyetemet. Arra kértem az igazgatót az autójavítónál, hogy engedje meg nekem, hogy az autójavítás összes fázisán átmenjek. Gépészmérnöki kart végeztem. 12 kilós kalapáccsal rugót sprengoltam, mert kovácsműhelyben is dolgoztam, egyáltalán nem zavart. A technikum elvégzése után fölkerültem a műszaki osztályra, először futkosónak, aztán helyettesnek, végül műszaki osztályvezetőnek. Bátorság kellett, hogy az ember visszajöjjön. Nehéz volt.
Mi volt a legnehezebb?
– A hozzá nem értés okoskodása, a buzgómócsing emberek. Egyébként az élet rendkívül fura. Ahol én dolgoztam, autójavítóban, ott Imrédy Béla fia volt az autószétszerelő. Én nagyon jól tudtam kérdezni, ő pedig beszélt. Nagyon sok olyan dolgot megtudtam, amit nemigen tudnak az emberek. Később az idegenforgalomba kerültem, és Szentendrén volt egy ezredes, aki éjjeliőr volt nálunk, egykor ő mentette meg Budapest vízellátását. Volt ott három kapcsoló, és jött a német parancs, hogy fel kell robbantani, de a német nyelvű parancsot „félretették” és nem robbantották fel.
János bácsi a háború után az említett egy nyilason kívül találkozott olyanokkal, akikről konkrétan tudta, hogy nyilasok, keretlegények, csendőrök voltak és ártottak a zsidóknak?
– Nem, de olyannal találkoztam, aki zsidómentő volt, és tettem is lépést, hogy regisztrálják. Egy zászlós a saját feleségét bújtatta, mikor a nyilasok elvitték a feleségét, akkor teljes harci díszben, fölhúzott géppisztollyal megjelent náluk: hol a feleségem, vagy szétlőlek benneteket! Erre odaadták neki. Ismertem, rendes ember volt. Nem könnyű ez.
Az a falhoz állítás, amit említett, konkrétan hogyan történt, mi volt a kiváltó oka?
– Az, hogy zsidók voltunk.
Hogy valósult ez meg gyakorlatban?
– Mars a falhoz, felhúzták a fegyvert, kattant és…
Hány kivégző volt ott?
– Négy.
És hány halálra ítélt volt?
– Öt.
Hogyan derült ki, hogy mégsem végzik ki Önöket?
– Bejött egy parancsnok és felkiáltott: állj, nem lehet beleavatkozni a másik kerület dolgába.
Az utolsó pillanatban?
– Ha hinnék Istenben, mondanám isteni csoda.
Akkor tessék hinni!
– Nem hiszek, én ateista vagyok, ne haragudj rám. Megmondom, hol ment ki belőlem az Isten, elhagyott engem, kiment. Tizenhárom éves koromban készültem a bár micvára. Megkaptam a tálitot, a tfilint, megtanultam a szavakat, amiket felolvasok majd, és akkor bejöttek a németek. A bár micvá elmaradt. Jött a gettó, a zsidóüldözés. Úgy tudtuk, hogy alá van aknázva a ház, és közben nem volt. Ez volt a mese. Halálfélelem, kilátástalanság, sorstalanság, jól mondja az író. A tizenhárom éves gyerekre rászakad ez az egész, a Dohány utcai kertben csak a tetemek voltak temetetlenül, egymásra hányra. Ahova csak mentem, tetem volt.
Mennyi ideig tartott ez?
– Szerintem még felszabadulás után is.
Szétrohadtak?
– Szétszedték őket.
Iszonyatos szag lehetett.
– Fogott már meg halottat?
Soha.
– Ne is fogja. Úgy tűnt, hogy már csak három napig élek. Az orosz tüzérség – ami páratlan volt a világon – tüzelt három napon keresztül Pestre. Nem volt pillanat, hogy ne dördült volna tíz ágyú. Ez iszonyat volt. Villany már nem égett. Ültünk a sötét pincében, és volt ott egy munkaszolgálatos szakasz. Bemenekültek oda, a kutya nem kereste őket, és mind életben maradt. Mai fejjel, ha ezt tudom, bemegyünk szeptemberben a gettóba, és februárban kijövünk, hogy sziasztok.
A negyedik nap hajnalán, állati nagy csörömpölés, mi a Kazinczy utca 8-as számú házban voltunk. A végén majdnem szemben vele, volt egy akkor még egyemeletes nyomda-ház, ott laktak a szüleim.
A nagymamám a zongora alatt aludt. Egy SS páncélos átütötte a gettó fapalánkját, és arra menekült. A németek kiugráltak belőle, és ott hagyták. Néhány perc múlva megjelent egy orosz gyerek hatalmas, ragyás, kozák, meglátta a csillagot, és odajött hozzám. Először azt gondoltam, le akar szúrni, de levágta a csillagot, ledobta a földre, és rátaposott. Bánom, hogy nem tettem el – de akkor kinek volt ez az eszébe – és adott egy barna kenyeret. Tudja, mi volt az akkor? Az élet volt. Mostanában, hogy gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy egy félkilós veknit akkoriban otthon hogy tudtunk annyi szeletre szétvágni. Ez művészet volt, hogy mindenki kapjon egy papírvékony kenyeret. Azt kérdezi, hogy maradtunk meg? Úgy, hogy az egyik nagynéném, apám húga egy hallatlanul praktikus nő volt. És mikor látta, mifelé megyünk, eltett rántást dunsztos üvegbe, az nem romlik meg, és magával vitte, mikor mentünk a gettóba, a csillagos házba, és mindenki kapott egy késhegynyi rántást, és abban volt annyi kalória, hogy életben maradtunk. Az élet produkál ilyeneket. Egy beton mosókonyhában, jéghidegben. Az a tél borzalmas volt.
Visszatérve az óvóhelyre ott volt a munkaszolgálatos szakasz. Ott volt egy író – szégyellem, a nevét nem tudom – azt mondta, én nem tudok nektek mást adni, mint hogy elmesélem az egyik művemet nektek, a Torockói menyasszonyt, az első pillanattól az utolsóig. A szeme szinte sugárzott, ahogy mondta a szöveget. (A Torockói menyasszony című 1937-es film rendezője Keleti Márton volt. – szerk.) Már-már szétment a világ, ez tartotta ott bennünk a lelket. Az ember elérzékenyül, elnézést.
Egyetlen záró gondolat, ami engem személyesen érdekel, ami megragadott, még az interjún kívül, mikor azt tetszett mondani az istenhit kapcsán, hogy ezeket a borzalmakat látva én apellálok. Utána pedig azt mondta, hogy ateista. Viszont apellálni csak ott lehet, ahol van valaki.
– Ha állhatok elé, és megkérdezhetem, hogy: Úristen, miért kellett ezt megtenni…?
Így van, de ezt csak az előtt lehet megtenni, aki létezik, a semmi előtt nem lehet.
– Tudja, sokat gondolkodtam a nácikon, hogy lehettek ennyire ostobák, hiszen elégették a sokmillió zsidót. Ezeknek az embereknek a füstje szétterjedt az egész világon, azóta minden ember őket lélegzi be…
2016. 12. 23. (XX/51-52)
