"Jó életünk volt" – idézi fel emlékeit a 33 éves Haxhi Geli. A férfi a
valamikori családi telken a sárban állva mutatja otthona megégett és elfeketedett
maradványait, ahol ő és hat testvére 28 családtagjukkal éltek még ez év elején. A
család jólmenő textilüzlete a ház első emeletén helyezkedett el, a rokonok a közeli
földeken marhát tenyésztettek és gabonát termeltek.
Az a nyugodt kisvárosi élet, ami a koszovóbeli Lausára nem is olyan rég még oly
jellemző volt, ma már csak emlék. Augusztusban a kormány csapatai házról házra járva
fosztogattak és gyújtogattak, mondják a helybeliek. Ma Lausa leginkább egy antik romvárosra
hasonlít. Az egyik kutat egy kutya levágott fejével mérgezték meg.
A gyászos életkörülmények ellenére Geli októberben hazahozta családját, miután
Milosevics a NATO figyelmeztetésére kivonta a civil lakosságot fenyegető katonai erőket
Koszovóból. A család azokkal az albán menekültekkel tért haza, akik elindultak az
erdőkből és hegyekből, hogy megpróbálják újjáépíteni otthonukat. Mivel legtöbben
már valamilyen megfelelő fedél alatt vannak, talán elérhető az etnikai konfliktus békés
rendezése – vélik a politikusok.
Geli és családja azonban másképp látja a dolgot: tapasztalatuk szerint az otthontalálás
csak az egyik kihívás, amivel szembe kell nézniük. Fűteni is kell, élelmet találni,
és közben egészségüket is meg kell őrizniük. Ilyen mérték? rombolás közepette
azonban ezek a feladatok olyannyira meghaladhatják az emberek képességeit, hogy a
hazatelepülés inkább válhat a politikai düh, mint a megbékélés forrásává.
Többezer koszovói lakoshoz hasonlóan Geli családja is nélkülözni kényszerül a
villanyt, és nincs pumpájuk sem a kutak használatához. Háziállataik nagy része
elpusztult vagy eltűnt, arra pedig nincs pénzük, hogy a boltból elégítsék ki szükségleteiket.
Teljesen megszűnt a helyi egészségügyi ellátás, és alig van gyógyszer a Koszovó
egész területén egyre jobban terjedő tuberkulózis, hepatitisz és más fertőző
betegségek elleni védelemre. A család élettere beszűkült: a korábbi öt otthon
helyett, amelyek a telken álltak, most több mint egy tucatnyian töltik majdnem az egész
napot két cseppnyi szobában, ahol szomszédaik otthonából összekótyavetyélt tűzhely
melegít. Összes meleg ruhadarabjukat magukon viselik. Jóformán csak azt eszik, ami
humanitárius akciók során eljut hozzájuk.
A Geli család esete cseppet sem mondható egyedinek: a 285 koszovói faluban az otthonok
majdnem fele háborús sérüléseket szenvedett, közel egynegyedüket teljesen lerombolták
a harcok során. Sokan most is csak a legszükségesebb javításokat végzik el, mivel
tavasszal a konfliktusok kiújulására számítanak. Egyelőre leginkább arra törekednek,
hogy túléljék a telet.
Bár a családfő a maga részéről szeretné már látni a konfliktus végét, nemigen bízik
benne. "A szerbek ostobák, ha nem látják, hogy Koszovó nem az ő birtokuk –
mondja. Lehet, hogy az az érzésük, hogy győzhetnek, mert erősek. De vesztettek Szlovéniában,
vesztettek Horvátországban. Megölhetnek minket, de nem ölhetik meg a függetlenség iránti
vágyunkat. Túl késő van ahhoz, hogy valami kevesebbel beérjük." (Szabó Ibolya
Anna)
1998. 12. 12. (II/50)
