Egy orángutánt is felvonultattak Suharto exelnök lányának választási kappányában.
Erősítettek Fotó: MTI
Tucatnyi ingatlan, jó pár Boeing repülőgépből álló flotta, egy Belgiumnál
nagyobb kiterjedésű, 3,6 millió hektáros földterület, 364 indonéz vállalatban
szerzett érdekeltség, plusz az Egyesült Államoktól Üzbegisztánig mindenütt megtalálható
külföldi vállalati részesedések, 4 millió dollár érték? vadászterület Új-Zélandon,
75 százalékos részesedés az angliai Ascot-beli, 22 apartmanos golfpályából –
pillanatképek a Suharto család három évtized alatt kiépített birodalmáról.
A tavaly májusban korrupciós botrányai miatt lemondott elnök ellen felhozott vádak
egyik bizonyítéka az az auszt-riai bankszámla, amely a Time magazin szerint családi
kasszaként működött. A számlán 1966 és 1998 között mintegy 73 milliárd dollár
folyt át, a
súlyos gazdasági válság és több sikertelen befektetés miatt az összeg azonban 15
milliárdra "karcsúsodott". Az adat így is meghökkentő, különösen annak fényében,
hogy az elnök adóbevallásán szerény 1764 dolláros havi fizetést jelölt meg.
Tény, hogy amikor 1967-ben Suharto hatalomra került, látszólag meglehetősen szerény
körülmények közt élt. Feleségével csak egy egyszer? vidéki háza és egy kiszuperált
Fordja volt. A színfalak mögött azonban Suharto már akkor is élénk érdeklődést
mutatott a pénzcsinálás "művészete" iránt. Egyszer? cukorcsempészként kezdte
1955-ben – jóllehet tevékenységével állítólag csupán az élelmiszerhiánytól
szenvedő honfitársai helyzetét kívánta enyhíteni. Ekkor ugyan még lebukott,
1966-ban viszont már "ügyesebben" csinálta: elnöki kinevezése előtt kiadott egy
rendeletet, amellyel megkaparintott egy, az elődje, Sukarno felügyelete alá tartozó,
összesen 2 milliárd dollárt érő óriásvállalatot. Az évek során Suharto több céget
bizalmasai kezére bízott. Gyakorlatilag a mai napig is élvezi az országszerte kiépített,
modern vazallusrendszerre épülő előnyöket: addig nem indulhat ugyanis ellene
hivatalos vizsgálat, amíg Andi Muhammad Ghalib főügyész erre kifejezett utasítást
nem ad. Ghalib viszont, aki korábban az indonéz hadseregben Suharto tábornoka volt,
eddig nem tartotta indokoltnak az ilyesfajta vizsgálatot.
A mesés családi vagyon központi magját a több tucat elnöki "jajasan", vagyis
alapítvány képezte, amelyekbe azonban a befizetések koránt sem voltak önkéntesek.
1978-ban például minden állami bank elért profitja 2,5 százalékát fizette be az
alapítványok javára.
Az adományok azonban csak töredékét tették ki a család bevételi forrásainak. A
Suharto dinasztia 1978-ban 60 százalékos részesedésre tett szert az egyik legnagyobb
magánbankban, majd ezt idővel 87 százalékra pumpálta fel. Az ország olajexportja
Tommy Suharto vállalatán keresztül zajlott – jóllehet szakértők szerint semmi szükség
nem volt a cég közvetítő szerepére –, amiből ugyancsak csinos jutalék illette meg
a Suharto-fiút: a hordónkénti 30-35 centnyi jutalék csak az 1997–98-as pénzügyi évben
több mint 50 milliót hozott a konyhára.
A család gyakorta vett fel alacsony kamatú kölcsönöket is, a megfélemlítések miatt
azonban a bankok soha nem merték kérni a hitelrészletek visszafizetését. A Világbank
szerint az indonéziai fejlesztésekre szánt összegnek legalább 30 százaléka tűnt el
különféle zsebek mélyén. "Aki nem ad kenőpénzt, azt tartják csodabogárnak. Nem
mondhatnám, hogy túl büszke lennék arra, hogy indonéz vagyok. Ez a föld egyik
legkorruptabb országa" – mondta Edwin Soeryadjaya, egy amerikai– indonéz
telekommunikációs közös vállalkozás igazgatója.
Suharto nyugalmát egyelőre biztosítja az osztrák bankszámlán lévő vagyon és az a
rendelet, amelynek értelmében az 1981 előtt elkövetett "túlkapásai" elévültnek
tekintendők. A soronkövetkező indonéz választások egyik tétje azonban az exelnök
elszámoltatása lesz...
1999. 05. 22. (III/20)
