A levélíró szavai szerint ezek a lányok elvesztették a reményüket, hogy hazájukban
sorsuk jobbra fordul, és már csak abban bíznak, hogy külföldön találják meg
szerencséjüket. A barátnő nem vállalta a vőlegénykeresést – egyrészt, mert az
efféle foglalatosság ellenkezik az elveivel, másodszor, mert nincs rá ideje.
Nem minden külföldön élő orosz hagyja azonban figyelmen kívül az ilyen kéréseket.
Néhányuknak az, hogy külföldi vőlegényeket keressenek orosz nők számára, életük
fő tevékenységévé és nagy hasznot hozó üzletté vált.
Látván, hogy Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia és más nyugat-európai országok
lakosságának nagyobbik része férfi, az ott letelepedett oroszok közül némelyek
elhatározták, hogy házasságközvetítésbe kezdenek. E célból utakat szerveznek
Szentpétervárra, ahol tudvalevő, hogy – csakúgy, mint egész Oroszországban –
nagyon sok az egyedülálló nő; méghozzá olyan is, aki szép és művelt.
Aki akár csak egyszer is járt ott, észre kellett vennie, hogy a kiállítások, színházi
és egyéb kulturális rendezvények közönsége túlnyomórészt nőkből áll. Az
effajta "társkereső tour" nyilván sokkal előnyösebb, mint a fotók szétküldése
vagy hirdetések feladása. A potenciális "jövendőbelik" azonnal megláthatják és
megismerhetik egymást. A dolog a következőképpen zajlik: a házasságközvetítő
iroda "szállítja" a 20-25 dán, norvég vagy holland férfiút, biztosítva számukra
a szállodát, az autóbuszt és az idegenvezetőket.
Nappal a külföldi vendégek a város nevezetességeit és múzeumait látogatják, este
pedig a szálloda kibérelt étterme vagy bárja várja őket, orosz hagyomány szerint
megterített asztalokkal: étel bőségesen, és ital sem kevesebb. Ide hozzák aztán az
orosz menyaszszonyjelölteket is; többségük olyan fiatal, aki az egészségügyben, az
oktatásban vagy kulturális területen dolgozik – az anyagiak szempontjából nézve
pedig a szegényebb rétegekből való. Az egész rendezvény, beleértve a vacsorát is,
nekik nem kerül semmibe, a számlát a külföldi vőlegények állják.
A három nap körülbelül 1000-1500 dollárnyi költségét szívesen kifizetik, megéri
nekik. Először is, mindnyájan gazdag országok polgárai. Másodszor, többségük vagy
majdnem nyugdíjas korú, vagy már az. Aki még aktív, rendszerint alacsony képesítés?
dolgozó, úgyhogy számukra problémás lenne fiatal, szép, ráadásul művelt feleséget
találni – márpedig Oroszországban ilyeneket kínálnak nekik.
Természetesen nem mindegyik jelenlévő lány kész összekötni az életét egy idős
emberrel. Van, aki már itt elzárkózik az ismerkedés folytatásától. De a külföldieknek
is van választási lehetőségük. Esténként és személyenként két lányt "szállítanak"
nekik – úgyhogy ha valakinek első nap nem sikerült választania, még a második és
harmadik nap is a rendelkezésére áll. Némelyikük nem először vesz részt ilyen utazáson
– talán magasak az igényeik –, de a legvalószín?bb az, hogy tetszik nekik ez a végtelenített
menyaszszonybörze, hisz ilyen nincs Európában. A szervezőknek ez persze jól jön: már
egyetlen útból minimum 2000-3000 dollárnyi nyereséghez jutnak – adómentesen. Kinek
fizessenek, ha hivatalosan ez mint üzleti tevékenység nem is létezik? Persze az állam
mindig megtalálja a módját, hogyan adóztassa meg a hasonló keresettel rendelkező
embereket, úgyhogy az utak szervezői igyekeznek lehetőség szerint a háttérben
maradni.
Érdekes megjegyezni, hogy az egyik magyar utazási iroda nemrégiben azt hirdette, hogy
orosz állampolgárok számára biztosítja a házasságkötést magyarországi útjuk
ideje alatt. Valószínűleg ehhez hasonló reklámok következményeként magyarázható
az az eset, mely nemrégiben történt az orosz követségen: egy januári napon mindjárt
négy orosz hölgy kívánta bejegyeztetni külföldiekkel való házasságkötését. Három
közülük magyar férfival szándékozott összekötni a sorsát, egy pedig amerikaival.
Céljukat azonban nem sikerült elérniük: az orosz rendeletek értelmében erre 30 nap
szükségeltetik. Így aztán vagy a menyasszonyoknak kell még egyszer ideutazniuk, vagy
a vőlegényüknek Oroszországba
2000. 02. 19. (IV/8)
