A Brüsszeli Köztársaság kihívja Amerikát

Gerhard Schröder német kancellár és Bill Clinton amerikai elnök Berlinben. Partnerek
és riválisok Fotó: Reuters

Clinton most először utazott Berlinbe azt követően, hogy a német kormány az év
elején átköltözött Bonnból. A változás nem csak földrajzi: az utóbbi hónapokban
a német kormány mind határozottabban fogalmazta meg igényét a vezető szerepre egy
nemzetek feletti európai szuperállam élén. Az "Új Németország" méretét és
gazdasági erejét látványosan szemlélteti a héten Hannoverben Schröder kancellár
által megnyitott világkiállítás – amelyen az Egyesült Államok nem vesz részt.

A német–francia együttműködés egyik jele, hogy – a francia Le Monde
értesülései szerint – elvi megállapodás jött létre Párizs és Berlin között az
Európai Unió (EU) intézményi reformjáról. A megállapodás egybecseng a Joschka
Fischer német külügyminiszter által néhány hete felvázolt európai egyesülési
menetrenddel. Mint arról beszámoltunk (Hetek 2000. május 20., Szuperunió alakulhat), a berlini
diplomácia vezetője azt javasolta, hogy a teljes európai politikai egység érdekében
fogjanak össze azok az államok – elsősorban Németország és Franciaország –,
amelyek erre már most készen állnak. Az európai "élcsapat" egy nemzetek feletti
alkotmány létrehozásával, és egy széles jogkörrel felruházott európai elnök
megválasztásával kötelezné el magát az új konföderáció mellett. A Le Monde
által ismertetett reformtervezet ennek csíráit már tartalmazza: újrasúlyozná az
EU-tagok szavazatait, a minősített többségi szavazáson alapuló döntéseket
kiterjesztené a konszenzusos döntések rovására, és kidolgozná az úgynevezett
"megerősített együttműködési formák rendszerét".

Elnökségének alighanem utolsó európai körútján járó Clinton nagyobb
szerepvállalásra igyekszik rábírni szövetségeseit: küldjenek nagyobb létszámú
egységeket a Balkánra, növeljék védelmi kiadásaikat, az állam szerepének
csökkentésével élénkítsék gazdaságaikat. Amikor azonban arról van szó, hogy
Németország és európai szövetségesei önálló irányítást igényelnek a maguk
számára a NATO-n belül, akkor Washington aggódni kezd. A The New York Timesnak
nyilatkozó amerikai német nagykövet, Jürgen Chronberg érzékletesen fogalmazta meg:
"Az USA egyetlen, könnyen elérhető felelős telefonszámot szeretne megkapni
Európából a kapcsolattartásra. Amikor azonban tényleg megadunk egyet, elkezdődnek a
problémák."

Megfigyelők szerint valószínű, hogy Clintont nem a hidegháború utáni korszak nagy
diplomatájaként fogja az utókor számon tartani, hanem inkább olyan elnökként,
akinek figyelmét a belügyek és az egy éven át húzódó vádemelési eljárás
elvonták a külpolitikától. Mindenesetre hivatali idejének még hátralévő nyolc
hónapja alatt megpróbál sikereket elérni a nemzetközi válságok – mindenekelőtt a
közel-keleti békefolyamat – előmozdításában. Ezért is volt számára sürgős
európai útján a találkozó Ehud Barak izraeli miniszterelnökkel.

A válságkezelés mellett meg kell még birkóznia azzal a nagy nemzetközi
ellenállással is, amelyet az új amerikai rakétavédelmi rendszer terve váltott ki. A
Szovjetunió 1991-es felbomlása után a várakozások szerint abba kellett volna
maradniuk a robbanófejekről, rakétákról és bombázókról folyt kemény
alkudozásoknak, mivel a két szuperhatalom nem tekintette többé egymást ellenségnek.
Most viszont az Egyesült Államok bejelentette: 2005-re rakétavédelmi rendszert épít
ki az olyan "gazember-államokkal" szemben, mint amilyen például Irán és
Észak-Korea.

Számos szakértő megkérdőjelezi viszont, hogy az említett két, az USA katonai
súlyával össze nem mérhető kapacitású országgal szemben szükség van-e ilyen
komoly előkészületekre. A terv a republikánusoknak túl kevés, az oroszoknak túl
sok: szerintük az 1972-ben aláírt ABM-szerződés megsértését jelentené. Nemcsak
Oroszország érzi magát fenyegetve a védelmi rendszer kapcsán: Peking máris
kijelentette, hogy nukleáris arzenáljának növelésével fog válaszolni az amerikai
kihívásra. Az USA európai szövetségesei is aggódva közelítik meg a kérdést,
szerintük Ronald Reagan egykori amerikai elnök 80-as évekbeli "csillagháborús"
terveinek enyhébb változata új fegyverkezési versenyhez vezethet, elidegeníti
Oroszországot, és Kína nukleáris ambícióit táplálja.

A tervezet kiváltotta negatív felhangok sem akadályozhatják meg azonban a világ
számos harmadik utas vezetőjét, hogy Berlinben megbeszéléseket folytassanak az
amerikai elnökkel. Gerhard Schröder német kancellár vállalta, hogy házigazdája lesz
annak a tanácskozásnak, amely az – úgy tűnik, válságban lévő – hagyományos
liberális és a konzervatív kormányzási módokkal szemben keres harmadik megoldást. A
"progresszív vezetés" hívei a piacgazdaságot támogatják a piaci társadalom
ellenében. Felhívják a figyelmet arra, hogy a szociális igazságosság nem
összekeverendő a teljes egyenlőséggel, és sürgetik a sikeres vállalkozások
elismerését. A harmadik utas vezetők, akik egyben a szocializmussal és a
kapitalizmussal szembeni harmadik lehetőséget is keresik, kiállnak a világkereskedelem
liberalizálása mellett, ugyanakkor szeretnék, ha az olyan időtlen értékek, mint "a
szociális igazságosság, szabadság, esélyegyenlőség, szolidaritás és a mások
iránti felelősségérzet" továbbra is megjelennének.