Kevesebb szó esik arról, hogy a pusztítások mögött ott húzódik az elmúlt néhány
évtized felelőtlen természetpolitikája és a mai tehetetlenség. Már tavasszal nyilvánvaló
volt, hogy Romániában az áradások pusztítását a hegyvidékek letarolása tette igazán
kiterjedtté és tragikussá. Ha az erdőket nem vágják ki, és hogyha a fakitermelés a
közeledő privatizáció miatt nem ölt különösen elképesztő méreteket az elmúlt hónapokban,
akkor lett volna elég növényzet és talaj, hogy felfogja a hegységekben hullott csapadékot,
így viszont a kopár lejtőkről a víz egyenesen a völgyekbe zúdult, és ez okozta a
folyók irdatlan felduzzadását. Az is az emberi hanyagság számlájára írható – és
nem a természet csapása –, hogy az árvízvédelmi létesítményekre alig költöttek,
sok helyen pedig attól öntötte el a falvakat is a víz, hogy a lakók nem foglalkoztak
a csatornák, levezető árkok rendben tartásával, pucolásával.
A szárazság, ha lehet, még nyilvánvalóbban jelzi, hová vezethet az emberi butaság
és lustaság. Maga az ország elnöke világított rá arra a tényre, hogy a csapadék
hiányát a román mezőgazdaság nem képes öntözéssel pótolni, mert 1989 óta az állami
gazdaságoknál és téeszeknél lévő öntözőberendezések java részét ellopták.
A román mezőgazdaság jelenlegi állapota amúgy sem nagyon kedvez annak, hogy a természet
kilengéseit emberi beavatkozással korrigálják, mert ezekre a beavatkozásokra nincs pénz.
A kistermelők kisgazdaságai anynyira tőkeszegények, hogy a legtöbb helyen lóval, és
nem traktorral művelik a földet, a megmaradt állami és nagygazdaságok ugyancsak
rosszul állnak, a mezőgazdaság holtponton való átlendítésére félévenként
kiadott mezőgazdasági jegyek néhány hét alatt elértéktelenednek.
A helyzetet pedig végképp súlyosbítja, hogy a termékek nem valamiféle jól működő,
tagolt agrárpiacra kerülnek, hanem egy olyan átmeneti, nehezen áttekinthető
adok-veszek folyamatba, amelynek legfőbb, de egyben legszegényebb szereplője maga az állam.
A legtöbb gabonaféle és hús esetében ugyanis az állami felvásárlás jelentené továbbra
is a gazdák biztos jövedelemforrását, az államnak azonban ugyancsak nincs pénze, ezért
a felvásárlási árak ugyancsak alacsonyak. A tavalyi aratáskor emiatt a termelők inkább
raktárba vitték a megtermelt gabonát, azt várva, hátha mégis magasabbak lesznek a
felvásárlási árak, ettől viszont olyan mesterséges hiány keletkezett a piacon,
amely a törvényhozás csúcsáig felérő hisztérikus politikai viharba torkollott: nem
lesz elég kenyérre való Romániában. Érdekes mód a gabonahiány csak még eltökéltebbé
tette az akkori bukaresti kormányt abban, hogy fél évre fenntartsa a magyar gabonára
kivetett büntetővámokat, azonban a nyugati megyékben és Erdélyben ennek ellenére
vették a magyar búzát, mert a román búza minősége csapnivaló volt – ami pedig az
ország más tájait illeti, a büntetővám kiszabása után nem sokkal a fekete-tengeri
kikötőkben megjelentek a francia gabonával megrakott hajók.
Hasonlóan furcsa a helyzet a húsiparban. Az aszály miatt kevés a takarmány, tehát az
állattartás költségei igen gyorsan emelkednek, miközben a felvásárlási árak itt
sem akarnak feljebb kúszni. Általános húshiány fenyeget, amely a hústermelők szövetségét
éppenséggel arra sarkallta, hogy a kormányból tüntetések, határzárak fenyegetésével
kizsarolja korábbi ígéretének felrúgását: a magyar húsra vonatkozó büntetővám
meghosszabbítását. A tenyésztők és hústermelők logikája szerint ugyanis ezzel
lehetne a román belföldi tenyésztést és hústermelést felvirágoztatni. A feldolgozók
szövetsége azonban egészen másképp beszél, ők azt mondják, alapvetően az a baj,
hogy a román hústermelők drágán termelnek, a technológia elmaradott, ezért a piac
egyensúlyának megtartása érdekében mindenképp szükséges a behozatal, ráadásul csökkentett
vámokkal. Nos, a nyilatkozatoknak ezen a pontján figyelhető meg egy apró, mondhatni árnyalatnyi,
de figyelemre méltó változás. Míg a feldolgozók közleményeik elején az uniós és
a magyar húsra kivetett vámok csökkentését szorgalmazzák, a nyilatkozatok végéről
a magyar vám ügye valahogy mindig elmarad, és már csak az a követelés olvasható,
hogy az állam azonnal engedélyezze több tízezer tonnányi hús behozatalát 12 százalékos
vámmal – az Európai Unióból.
A helyzet tehát roppant zavaros, és nyilvánvalóan nemcsak az aszály meg a viharok
miatt. Az elmúlt hetekben egyetlen olyan híradást olvastam a romániai sajtóban, amely
minden sorscsapás és piaci zavar ellenére derűlátó volt. A székelyföldi
krumplitermesztők érdekes mód valahogy megóvták ültetvényeiket: talán náluk valóban
több csapadék is esett, de gyanítható, hogy a nagyobb odafigyelés, a talaj alaposabb
előkészítése is hozzájárult ahhoz, hogy a hargitai és kovásznai krumpliültetvények
megmenekültek. A gazdák viszonylag magabiztosan várhatják a krumpliszezont, amikor
bizony még Bukarestből és a hegyeken túlról is sorjáznak a teherautók a székely
megyékbe, mert az itteni krumpli jó és egészséges, ráadásul a vevőknek attól sem
kell félniük
– ami pedig más helyen elég sűrűn előfordul –, hogy a kupac teteje minőségi
burgonya, a kupac belseje pedig mind rothadt.
Igaz, a székelyföldi krumplitermelőknek is nehéz napjaik lesznek a szezon beköszöntével,
különösen azoknak, akiknek a földje a vasutak közelében fekszik, mert a szó szoros
értelmében menetrend szerint érkeznek a tolvajok sáskahadszer? tömegei. Évről évre
emberekkel és kosarakkal megrakott szerelvények jönnek a Kárpátoktól délre és
keletre eső vidékekről, furcsamód még a mozdonyvezető is mindig tudja, hol kell megállnia
ahhoz, hogy a vagonokból kitóduló népség ingyen aratást rendezzen a székely
krumpliföldeken.
2000. 07. 15. (IV/29)
