A republikánus jelölőgyűlés Philadephiában. Magabiztos sokaság
Fotó: Reuters
A küldöttek ezúttal már az első este elfogadták a programot, amelynek célja a párt
konzervatív szárnyának megnyerése, ugyanakkor biztosítani kívánja a szavazópolgárok
széles rétegét, hogy George W. Bush texasi kormányzó átalakította és középútra
terelte a pártot. A demokraták és szövetségeseik azonban villámgyorsan kiragadták a
program konzervatív kitételeit, mint annak bizonyságát, hogy a Republikánus Párt a
szónoklatokat kivéve vajmi kevés változáson ment át.
Nem vitás, hogy azok a múltbéli, izgalommal és meglepetésekkel teli elnökjelölő
nagygyűlések divatjukat múlták. Az utolsó ilyen a republikánusok részéről az
1976-os volt, ahol Gerald Ford nagy nehézségek árán és csupán elenyészően csekély
szavazattöbbséggel nyerte el a jelölést Ronald Reagannel szemben. Egyébként az "új
divat" – a csendes és higgadt légkörben lezajló elnökjelölő nagygyűlés – az
1968-as demokrata pártinak egyenes következménye, mivel az olyan paprikás hangulatban
zajlott le mind a gyűlésteremben, mind azon kívül erőszakkal teli tüntetések formájában,
hogy a pártok elhatározták a szabályok teljes megváltoztatását.
Ennek megfelelően a küldöttek már hónapokkal a jelölőgyűlés előtt tudják, kire
fognak szavazni. George W. Bush, akinek jelölése a philadelphiai megmozdulás célja és
feladata, kifejtette: "A nagygyűlés végeredményben jutalom a keményen dolgozó,
egyszer? párttagok számára, akikből küldöttek lesznek. Én úgy tekintem, mint
lehetőséget ezeknek az embereknek arra, hogy energiával telve térhessenek haza, és
segíthessenek megválasztatni engem."
George W. Bush története talán a bankár nagyapával kezdődik, aki Connecticut állam
egyik szenátora lett, és még a fiától is megkövetelte, hogy rangján szólítsa. Az
apa, George Bush több köztisztviselői megbízatás után nyolc esztendeig alelnök,
majd négy évig a Fehér Ház lakója volt. George W. gyerekkorában a Bush család
fekete báránya lett, legalábbis egy időre, mivel fellázadt a papa szigora ellen. Később
beadta a derekát, és követte apja nyomdokait. Repülőtisztté avatták ugyan, de bevetésen
sohasem vett részt, nem úgy, mint apja, akit hősként ünnepeltek a második világháborúban.
Beiratkozott a Yale Egyetemre is, de a sportok terén nem örökölte apja tehetségét.
Sokan azt tartják, hogy a családi összeköttetések nélkül sohasem került volna be
sem a kiváló iskolákba, sem a busásan fizető olajipari állásokba, és bizony bele
sem kukkanthatott volna a politikai életbe.
Az ifjú Bush azonban másként ítéli meg a dolgokat. Az ő véleménye az, hogy amit elért,
a saját tehetsége folytán, és saját munkájával harcolta ki, nem pedig a család
befolyása révén hullott az ölébe. Igen tiszteli és szereti az apját, de számottevő
segítséget nem kapott tőle sem diákévei alatt, sem később. Persze a választási
hadjárat alatt bizonyára nem lesz hiány apai segédletben és tanácsban. Szinte
biztosra vehető, hogy Dick Cheney, volt védelmi miniszter jelölése az alelnöki
hivatalra nem a fiatal, hanem az idősebb Bush elgondolása volt. Végeredményben a kívülállónak
az a benyomása támad, hogy ezzel a lépéssel már érvényesül is Bush, volt elnök
befolyása, és ez esetleg növekedni fog, ha a fia bekerül a Fehér Házba, annál is
inkább, mert az ifjú Bush külpolitikai tudása és gyakorlata igen alacsony szinten
mozog. Épp ez volt az oka Cheney kiválasztásának.
A választások persze még messze vannak, és az igazi kampány csak a demokrata párti
elnökjelölő nagygyűlést követően kezdődik majd meg, amikor már mindkét párt jelöltje
hivatalos minőségében lép fel az egész politikai gépezettel a háta mögött. Ami
pedig a jelenleg folyó republikánus párti jelölő folyamatot illeti, sokan beszélnek
arról, hogy itt a Bush uralkodóház megalapításáról van szó. Ilyen még csak egy
volt az ország történetében, az Adams család. Vajon sikerül-e Bushéknak is?
2000. 08. 05. (IV/32)
