Alkotmányvita Izraelben

A Sasz párt egyik híve tiltakozik a párt volt elnökének bebörtönzése ellen.
Elutasítják a világi államot Fotó: Reuters

Izrael sikertörténetét egysége alapozta meg. A múlt század végén meginduló
politikai cionizmus gondolatához és gyakorlatához csatlakoztak bizonyos vallási
irányzatok is, mert a cionizmus sikerében a megváltás tervének közbülső
állomását látták. A valláson alapuló népiség gondolata pedig egységes nemzeti
keretbe foglalta a nép askenázi és szefárdi, vallásos és világi részét egyaránt.

E vallási-nemzeti keret sokféle és különböző gondolkodású csoportot foglal
magában. Gondoljuk csak meg, mekkora a különbség egy askenázi szekularizált és egy
szefárdi vallásos értelmiségi között. Ám Izrael eddig gondosan ügyelt arra, hogy a
nézet- és értékrendkülönbségek ne veszélyeztessék a nép és az ország puszta
létezését. Az alkotmány gondolata már közvetlenül az államalapítás után
felmerült. A világiak alkotmányon alapuló demokratikus államrendet követeltek,
amelyben az állam és a vallás el vannak választva egymástól. A vallásos rétegek
ezt élesen ellenezték. "Izraelnek van alkotmánya, és ez a Tanach" – jelentették
ki.

A kérdést megvizsgáló Harari-bizottság végül is – figyelembe véve a
realitásokat – úgy határozott, hogy a kérdést egyelőre leveszi a napirendről. Az
alkotmányt lépcsőzetesen, fejezetenként kell megalkotni. E folyamat konszenzus
hiányában igen lassan halad előre. Ez segített a nép, Izrael és a diaszpóra
egységét megtartani. Amire a háborús veszélyhelyzetben alapvetően szükség is volt.
Ezt erősítette az Izraelt körülvevő arab világ és a palesztinok nyílt
ellenségessége. A külső veszély egyben is tartotta az országot, és így a belső,
az értékrendkülönbségek háttérbe szorultak. Az 1967. évi hatnapos háború ebből
a szempontból döntő változásokat indított el. Egyfelől a régi Izrael és Júda
területének megszerzésével továbbra is igazolódott, hogy a politikai cionizmus a
vallási megváltás nyomdokain halad, és ez az ország és népe egységét
erősítette. Másfelől azonban a nem várt sikerek minimálisra csökkentették az arab
világtól való veszélyérzetet.

Izrael háborús győzelmeinek alapvető tényezője volt, hogy egységesen lépett fel a
palesztinokkal és az arab országokkal szemben, míg az ellenfél végzetes
megosztottsága kudarcainak kovácsa lett. Ez a helyzet az oslói egyezmények
aláírását követően gyökeresen megváltozott. Az Arafatnak nyújtott békejobb
kettéosztotta az országot. A baloldal úgy határozott, hogy – a nép másik felének
határozott bírálata ellenére – az országnak az arab világtól való
veszélyeztetettsége megszűnt. A békekötéssel végre elérkezett az idő a
döntésre: milyen formát öltsön a jövő Izraele. Az alkotmány feladata, hogy
elválassza az államot a vallástól, és megteremtse a modern, demokratikus Izraelt,
amely ily módon asszimilálódva az európai államokhoz, maga is normális alakulattá
válik. Az alkotmány nemcsak lényeges eleme, de szimbóluma is ennek a folyamatnak. A
fejlemény logikus láncszeme Oslónak, stratégiai jelleg? döntés, amely jelen
pillanatban alighanem véglegesítené Izrael megosztottságát, és így súlyos
következményekkel járhatna.

Ezen felül azonban taktikai jelentőséggel is bír: Ehud Barak egyéves kormányzása
után elveszítette többségét a knesszetben, koalíciós partnerei magára hagyták,
jelöltje, Peresz az elnöki posztért folyó versenyben vereséget szenvedett, a
palesztinokkal folytatandó tárgyalásokon olyan engedményeket tett, amelyek alapvetően
fenyegetik Izrael puszta létezését. E meszszemenő lemondások árán sem tudott
békeszerződést kicsikarni, mert Jeruzsálem kérdésében nem született megoldás. A
szociális gondokat nem enyhítette, sőt hozzá sem kezdett azok orvoslásához. Az új
választásokat – politikai elemzők szerint – még ebben az évben kiírják. Ehud
Barak úgy tervezi, hogy ha sikerül megegyeznie a palesztinokkal, akkor nagyobb
esélyekkel pályázhat az új választásokon. Ha azonban néhány héten belül
kiderül, hogy a békefolyamat megfeneklik, akkor felhívja a Likudot, hogy – a Sinui, a
Meretz és a Centrum pártjával együtt – csatlakozzon egy széles alapú kormányhoz,
amely a társadalmi problémák polgári-szociális megoldása mellett egy alkotmány
megalkotását tűzi ki célul. "Egy csónakban utazunk, és biztos vagyok abban, hogy
maga Saron is teljes komolysággal mérlegeli majd komoly ajánlatomat" – hirdette meg
Barak az új "világi" programját.

A Likud elnöke, Ariel Saron azonban visszautasította Barak felhívását. A párt nem
csatlakozik a kormányhoz, mert Barak túlságosan nagy engedményeket tett a
palesztinokkal folytatandó tárgyalásokon Jeruzsálem és a Jordán völgye
tekintetében. "A miniszterelnöknek mennie kell" – mondta Saron. Mose Kacav
köztársasági elnök is élesen támadta Barak polgári reformelképzelését. Az elnök
az ügyvédi kamarában beszélt: "Vajon helyes lenne-e azt mondani, hogy 52 évig nem
volt igazunk, és most ki kell javítanunk ezt, még akkor is, ha nincsen széles
konszenzus ebben a kérdésben?" Ariel Saron pedig a knesszetben a vallásos pártok
képviselői előtt fejtette ki álláspontját: "A Likud előnyben részesít egy
széles körben elfogadott alkotmányt, de elutasítja az oktrojált törvény
gondolatát."

Barakot saját pártja is bírálta, mondván, hogy felhívása a Likud felé
megnehezítheti a palesztinokkal való tárgyaláson a siker elérését. Más elemzők
szerint nem kell komolyan venni Barak javaslatát, mert a kormányfő Jasszer Arafatnak
kívánt jelezni: ha nem válik rugalmassá Jeruzsálem kérdésében, akkor a Likuddal
lép szövetségre, amellyel pedig a palesztinok búcsút mondhatnak a megállapodásnak.

Barak mindenesetre hozzálátott, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Előírásai
alapján Jossi Beilin megbízott vallásügyi miniszter megkezdte a kormány vallásügyi
minisztériumának a felszámolását. Ehud Barak tehát tovább szélesíti azt a
szakadékot, amely már ma is elválasztja Izrael vallásos közönségét a világi
baloldaltól.