Arab diákok tüntetnek a moszkvai izraeli nagykövetség előtt. Az orosz hatóságok a
csecsen intifádától tartanak Fotó: Reuters
Első pillantásra nagyon egyszerűnek tűnik a válasz arra a kérdésre, vajon miért
nem voltak ott Egyiptomban Oroszország képviselői: nem hívták meg őket a házigazda
egyiptomiak. Érthető, hiszen az Egyesült Államok már régóta és céltudatosan
igyekszik kiszorítani Oroszországot a világpolitika perifériájára, ezenbelül a közel-keleti
válság megoldásának folyamatából is. Az egyiptomi találkozó sikerében – még ha
csak részleges is – Clinton nem kívánt osztozni Putyinnal, hiszen ebben az esetben
gyengíthette volna a demokrata elnökjelölt Al Gore helyzetét Bush-sal szemben.
Az USA-ban ugyanúgy, mint Oroszországban vagy más országokban, a belpolitikai problémákat
gyakran a külpolitika segítségével oldják meg. Putyin és Ivanov távolléte hozzásegítette
Clintont és Allbrightot, hogy a megkérdőjelezhetetlen vezetők szerepét játszhassák
a találkozón. Az oroszok többségét ez valószínűleg bántja, azonban ha mélyebben
megnézzük, Oroszország csak nyer ebből a helyzetből. Moszkva számára Gore választási
győzelme előnyösebb lenne, mint Bushé, hiszen ez utóbbi meglehetősen keményen lép
fel Oroszországgal szemben, szorgalmazza, hogy Washington szigorítson a Moszkvával való
viszonyán. Így Clinton személyes sikere a tárgyaláson, és Oroszország diplomáciai
szempontból való háttérbe szorítása a végén még ez utóbbi sikeréhez járulhat
hozzá – természetesen Gore győzelme esetén. Ahogy Oroszországban mondani szokás,
nincs jó rossz nélkül.
Oroszország távolmaradásának másik pozitív értelmezése, hogy Moszkva időt kapott
egy neki is megfelelő, Palesztinával és Izraellel való kapcsolatát szabályozó stratégia
kidolgozására. A kommunizmus és a hidegháború idején minden egyszer? és érthető
volt: az USA támogatta Izraelt, ezért Oroszország a másik oldalt, az arabokat támogatta.
Abban az időben Moszkva Amerika marionett-bábujaként és saját ellenségeként
tekintett Tel Avivra.
Azóta sok minden megváltozott. Amint elkezdődött a második csecsen háború, és a
Nyugat újból bírálni kezdte Moszkva kaukázusi politikáját, pontosan Izrael volt az,
aki az elsők között pártját fogta Oroszországnak, helyesnek és igazságosnak
nevezve az iszlám gerillák és terroristák ellen irányuló akcióit. A hadműveletek
kellős közepén Moszkvába érkezett Natan Scsaranszkij izraeli belügyminiszter, aki a
hetvenes években a Gulág egyik leghíresebb foglya volt. A kormányzati tévében adott
nyilatkozatában bírálta a nyugati országok pozícióját, mivel azok, szavai szerint,
nem mérik föl reálisan az iszlám radikalizmus veszélyét. Moszkvában ezt természetesen
értékelték: az orosz politika Tel Aviv irányában jóval barátságosabbá vált. Az
izraeli–orosz barátságot az is erősíti, hogy Izrael hatmilliós lakosságából
egymillió a volt Szovjetunióból települt be. Sokan közülük a mai napig jó érzéssel
emlékeznek vissza előző hazájukra, és Oroszország rajtuk keresztül befolyást
gyakorol Izraelre, amit a továbbiakban is erősíteni kíván. Érdekes, hogy sok orosz
polgár már nem ellenséget lát Izraelben, hanem hozzá kulturálisan igen közel álló
országot. Nem titok, hogy éppen a sok orosz kivándorló miatt Izraelben lépten-nyomon
orosz beszédet hallani, a boltokban orosz feliratok vannak, az újságosnál orosz lapok.
Minden többé-kevésbé ismert orosz zenész, énekes, színész okvetlenül vendégszerepel
Izraelben, ahol szívélyesen fogadják őket. Ilyen módon az orosz–izraeli viszony már
egyáltalán nem hasonlít a szovjet időkben tapasztaltra.
Megváltozott Oroszországnak az arab világgal való kapcsolata is.
Először is éppen Izrael miatt, másodszor a csecsen háború miatt, harmadszor a globális
geopolitikai változásoknak és Oroszország szerepének köszönhetően. Természetesen
Moszkvának továbbra is érdekében áll befolyást gyakorolni az arab világra. Az arab
államok, mint azelőtt is, nagy vásárlói az orosz fegyvereknek; készek Oroszországgal
együtt egy sor nagyszabású gazdasági terv kivitelezésére. Emellett Oroszország jó
viszonyban kell, hogy maradjon az iszlám világgal a Kaukázus és a FÁK déli határ
melletti államainak instabilitása miatt is. Ezért Moszkva meglehetősen nehéz
helyzetben találta magát: ha az arabokat támogatja, mint azelőtt – azzal ellöki magától
Izraelt. Ha Izraelt támogatja, azzal a muzulmánok ellenséges magatartását erősíti;
belőlük pedig csak Oroszország területén több mint tízmillió él.
Az idő azonban Oroszországnak dolgozik, hiszen az egyiptomi szóbeli megállapodás
aligha oldhatja meg az izraeli–arab konfliktust, és akkor majd Oroszország segítsége
is elkelhet. Arra a pillanatra pedig már készen kell lennie egy olyan megoldási
javaslatnak, amely hatékonyabb, mint az amerikai. Amíg ez nincs kész, a találkozókról
jobb is távol maradni.
2000. 10. 21. (IV/43)
