A galambok elrepültek

Kilőtt szíriai katonai járm? az izraeli légitámadás után. Fenyegetés északról Fotó: Reuters

A hét elején az északi határon a Hezbollah terrorszervezet rakétatámadást intézett az ENSZ által hivatalosan elismert határ izraeli oldalán járőröző tank ellen, és egy katonát megölt. Amióta Izrael tavaly május 24-én visszavonult Libanonból, a Hezbollah szír szövetségeseinek "bátorítására", a nemzetközi jog durva megsértésével nyolc alkalommal követett el fegyveres agressziót a zsidó állam ellen (rakétatámadások, emberrablás és a határ izraeli oldalára telepített időzített pokolgépek alkotják a repertoárt). Ennek során három izraeli katonát öltek meg, másik hármat pedig elraboltak. Ez utóbbiak sorsáról semmit sem lehet tudni, mint ahogy a libanoni terroristák által elrabolt üzletember, Elhanan Tannenbaum hollétéről sem.

A Hezbollah kinyilvánított célja "Palesztina (azaz Izrael), és benne elsősorban Jeruzsálem teljes felszabadítása az izraeli uralom alól". Így Izrael hiába vonult ki a dél-libanoni biztonsági övezetből, a Hezbollah támadásai nem szünetelnek. Izrael válaszul a terrorszervezet libanoni állásait bombázta. Ez azonban nem vezetett eredményre, mivel a szervezet meglehetősen mozgékony kicsiny osztagokból áll, amelyek a végrehajtott támadások után láthatatlan fedezékbe, illegalitásba vonulnak. A korábbi módszer – a libanoni infrastrukturális célpontok elleni izraeli légitámadások – a nyugati világ éles kritikáját váltotta ki. Ezért Saron kormánya most a valódi felelős, Szíria libanoni állásait vette célba, hiszen a szírek politikailag és gazdaságilag irányítják és 35 ezer katonával megszállva tarják Libanont. Április 16-áról 17-ére virradó éjszaka, éjfél után egy órával négy izraeli harci gép – megtorlásul a zsidó államot ért fegyveres agresszió miatt – a Bekaa-völgy keleti részében egy hegytetőre épített szír katonai radarállomást bombázott. A vadászbombázók hat rakétát lőttek ki a Bejrúttól 35 kilométerre és a szír határtól 20 kilométerre. A támadásban három szíriai katona elesett, és hatan megsebesültek.

A palesztin fronton sem jobb a helyzet. A biztonsági megbeszélések semmilyen e-redményre nem vezettek. Izrael hiába tett ígéretet a palesztin területek zárlatának feloldására és a körülmények javítására, Jasszer Arafat, a Palesztin Autonómiatanács elnöke nem adott utasítást az erőszakcselekmények és az Izrael elleni fegyveres agreszszió beszüntetésére. Éppen

ellenkezőleg, a palesztin fegyveres erők aknavetőkkel lőtték a gázai övezettől egy kilométernyire fekvő, a Negev-sivatagban fekvő Sdérot izraeli várost. Isteni csoda, hogy a kora esti csúcsforgalomban végrehajtott ágyútűznek sem sebesültje, sem halálos áldozata nem volt. Ebben az időben a város utcái rendszerint tele vannak vásárló és a munkából haza igyekvő emberekkel, így az oda irányított lövedékek nyilvánvaló célja volt, hogy válogatás nélkül annyi embert öljenek meg, amennyit csak tudnak. A tény, hogy egy nagy és sűrűn lakott, tisztán izraeli várost vettek tűz alá, markáns választóvonalat jelöl az intifáda hét hónapos történetében. A támadást izraeli elemzők kapcsolatba hozzák Arafat közelgő szíriai látogatásával, és egyfajta szolidaritásként értékelik a libanoni–szír bázist ért izraeli támadással szemben.

A nap krónikájához még hozzátartozik, hogy nem sokkal a támadást követően palesztin fegyveresek tűz alá vették Bét-Dzsallából a jeruzsálemi Gilo-negyedben állomásozó izraeli katonákat. Lövés érte Ráchel betlehemi sírjának izraeli őreit, míg Tulkarem határában hátulról szúrtak le egy határőrt. Az izraeli hadsereg könny?fegyverekkel és tankokkal válaszolt. A tüzérségi támadás előtti biztonsági megbeszéléseket a palesztin fél lemondta. Ra\'anan Gissin, Saron miniszterelnök tanácsadója a támadást "súlyos eszkalációként" értékelte. Továbbá kifejtette, hogy "nem lehet elvárni, hogy a palesztin tárgyalóküldöttség eljöjjön az erőszak beszüntetését célzó tárgyalásokra, mert a terrortámadások megtervezésével és végrehajtásával vannak elfoglalva."

Válaszul az izraeli kormány elrendelte a gázai övezet ideiglenes elfoglalását. Április 17-éről 18-ára virradó éjszaka a hadsereg egységei – a légierő és a haditengerészet támogatásával – beléptek a Palesztin Hatóság kizárólagos fennhatósága alá tartozó területekre. A gázai övezetet három részre szakították szét, és ellenőrzés alá vonták főbb útvonalait. Bár a tüzérségi támadásért a Hamasz Izaddin el-Kasszem katonai brigádja vállalta a felelősséget, nyilvánvaló a velük öszszejátszó palesztin hatóság felelőssége. A légi, tengeri és szárazföldi akció során megsemmisítették a palesztin rendőrség, a biztonsági szolgálatok, a Tanzim (a Fatah katonai milíciája) és Arafat testőrsége, a 17-es egység (Force 17) állásait és bázisait. A katonai vezetés az esti órákban elrendelte a csapatok kivonását.

Jair Naveh dandártábornok az első órában még azt nyilatkozta, hogy addig maradnak az övezetben, ameddig szükséges lesz, ha "kell órákig, ha kell napokig, ha kell hónapokig". Saron ellenben közölte, hogy az akciót eleve ideiglenes válaszlépésnek szánták. A biztonságért felelős tisztségviselők azonban a hirtelen kivonulást az amerikai és az európai nyomásnak való behódolásként értelmezték. Tény, hogy Colin Powell amerikai külügyminiszter felszólította az izraeli vezetést csapatai kivonására, mondván, hogy az izraeli válaszlépés "aránytalanul felülmúlja" az országot ért támadást. Ezt az álláspontot az európaiak is – köztük a brit külügyminiszter – támogatták. Ariel Saron cáfolta, hogy döntése összefüggésben lenne az amerikai külügyminiszter felszólításával.

Powell figyelmeztetett arra, hogy a közel-keleti helyzet – a Hezbollah-támadások és az izraeli válaszcsapás a szír radarbázis ellen, a folytatódó palesztin ágyúzások és a gázai övezetbe történő izraeli bevonulás nyomán – kicsúszhat az ellenőrzés alól, és magával hozhatja egy regionális háború veszélyét. Az amerikai vezetés azt tervezi, hogy a biztonsági tárgyalásokon vet véget az erőszaknak, és újraindítja a közel-keleti békefolyamatot.

Ma Izraelben ebben egyáltalán nem hisznek. Tudják, hogy a mostani konfliktus nem egyszerűen egy hullámvölgy a békéhez vezető úton. A többség már azt is megértette, hogy a háború nemcsak fenyegető veszély, amelyet el kell, s talán el is lehet kerülni, hanem hús-vér valóság. A palesztinok nem akarnak békét Izraellel, ezzel szemben fel akarják számolni a zsidó államot. Ennek érdekében terrorháborút viselnek Izrael ellen, annak minden békés szándéka és vágya ellenére. Taktikájukat megváltoztatták, már nemcsak segítséget nyújtanak iszlám fundamentalista testvéreiknek (a Hamasznak és az Iszlám Dzsihádnak), hanem maga a Palesztin Hatóság Jasszer Arafattal az élén irányítja a fegyveres harcot és terrort a zsidó állam ellen. Arafat maga döntött úgy, hogy most már nyíltan is megszűnik "békepartner" lenni. A palesztin államot függetlenségi háborúban, és nem "megalázó" békeszerződéssel szándékszik megalapítani.

Az izraeli baloldal a napokban számol le véglegesen illúzióival. A Palesztin Hatóság nem mérsékelt erő, nem küzd, és soha nem is küzdött a terror ellen. Nem azért, mert nem ura a helyzetnek, hanem azért, mert ezt a háborús erőszakot ő maga irányítja. A Nobel-békedíjas Jaszszer Arafat terveli ki és hajtatja végre az erőszakos cselekmények jelentős részét, a palesztin vezető ennek ellenére a nyugati világ szemében nem háborús bűnös, akit a hágai bíróság elé kellene állítani, hanem még mindig lehetséges békepartner. Így látják az európaiak, és talán még mindig így látja az Egyesült Államok is. Izrael álláspontja, – hogy ameddig az erőszakos cselekmények folytatódnak, nem tárgyalnak Arafattal – meglehetősen furcsa, hiszen azt is joggal mondhatnák, hogy nem tárgyalnak olyan vezetővel, akinek célja a zsidó állam felszámolása.

Izraelben ma – szinte egységesen – mindenki látja, hogy az Arafat vezette Palesztin Hatóság nem kívánja a békés együttélést a zsidó állammal. A kérdés azonban az, hogy a jövő milyen megoldást kínál. Izraelnek fel kell vennie a kesztyűt. Mind többen állítják azt, hogy a béke megteremtéséhez előbb vagy utóbb vissza kell foglalnia a Palesztin Hatóság kizárólagos fennhatósága alatt álló területeket, hogy az új helyzetnek megfelelő szerződést lehessen kötni a kudarcot vallott oslói egyezmény helyett. Ellenkező esetben Arafat elérheti célját, hogy addig provokálja Izraelt, amíg a konfliktusba külső országok is bekapcsolódnak békefenntartóként, az intifádát nemzetközi háborúvá szélesítve.

Életet hagyott a katona