Izraeli katonák egy jeruzsálemi utcai karneválon ünneplik a Függetlenség Napját. Feszült öröm Fotó: Reuters
Ez az alkalom nemcsak összeforrasztja, de szét is választja az ország 6,4 milliós lakosságát. Miközben a több mint 5 millió zsidó egységesen a Függetlenség Napját ünnepli, az ország arab lakossága gyászol. Számukra ez nem alkalom az örömre. Éppen ellenkezőleg: ez a nap a "Katasztrófára" (Nakba) való emlékezés, amelyben elveszítették földjüket, s "társaik, testvéreik, rokonaik" az általuk kirobbantott belső zsidóellenes fegyveres felkelés és az arab államok imperialista intervenciója következtében menekülésre kényszerültek.
Az Izraelben élő milliós arab kisebbség ma egyre inkább azonosítja magát a palesztin néppel és az iszlám vallásával. A közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek kétharmada egyértelműen palesztinai arabként határozza meg magát, s csak elenyészően kis százaléka gondolja, hogy ő izraeli. A zsidó állam szemére vetik, hogy másodrangú állampolgárokként hátrányosan különböztetik meg őket. Ha azonban összevetjük az izraeli palesztinok jogállását a zsidókéval, akkor e kritikának nem találjuk valóságos alapját. Ha pedig helyzetüket a Palesztin Autonómiában vagy más arab országban élőkéhez hasonlítjuk, akkor bizton megállapítható, hogy jogállásuk messze felülmúlja társaikét.
Az izareli arabok túlnyomó többsége nem kifogásolja a zsidókkal való együttélést, csak a cionizmussal, a zsidó állammal nem tudnak kibékülni. Tiltakozó, gyakran erőszakba torkolló megmozdulásaikon palesztin zászlókkal vonulnak fel, és parlamenti képviselőik Arafat mögé sorakoznak fel. Mohammad Barake knesszetképviselő Basar Asszad szíriai elnöknek küldött levelében részvétét fejezi ki a két héttel ezelőtti izraeli támadásban elhunyt szír katonák miatt, miközben az izraeliek halála hidegen hagyja. Egy másik parlamenti képviselő, Azmi Bisara a Hezbollah terroristáit nemzeti felszabadítóként üdvözli. Az izraeli arab politikai pártok teljes mellszélességgel kiállnak Arafat követelései mellett, így a palesztin menekültek Izraelbe való hazatérési jogáért, a szuverén palesztin államért Jeruzsálem fővárossal, amely célok megvalósítása egyértelműen a zsidó állam végét jelentené.
Az ország arab kisebbségével szemben Izrael zsidó lakossága egységes tömbnek tűnik, amennyiben a zsidó állam híve. Ám ha abból a szemszögből vesszük szemügyre, hogy – nézeteik szerint – ennek a zsidó államnak milyennek kellene lennie, máris láthatóvá válik sokszínűsége, belső töredezettsége. Nem mindegy, hogy a megkérdezett szefárdi vagy askenázi, vallásos vagy világi, ortodox vagy reform, ultraortodox vagy modern ortodox, a Likud vagy a Munkapárt szavazója. Mindegyik másként képzeli el a zsidó állam arculatát. Ám e különbségek eltűnnek abban a közös erőfeszítésben, hogy az "arabtengerben" a zsidó állam fennmaradását biztosíthassák. 1967 hat napja döntő pillanat: a zsidó állam elfoglalja Judea és Somrun (Szamária) ősi területeit. A vallásos cionisták számára Izrael ettől kezdve a messiási álmok valóraváltásának fontos állomását jelenti.
Az izraeli jövőkép különbsége ellenére az egység töretlen volt egészen 1993-ig, az Oslóban kikovácsolt és Washingtonban Jasszer Arafattal aláírt Elvi Nyilatkozatig. A társadalom egyik fele üdvözölte, a másik elítélte a megállapodást. A "béketábor" a palesztin vezetőben partnert és stratégiai szövetségest látott. Az ellenzők szerint Arafat csak az addig egységes zsidóságot akarta kettéosztani, hogy annál könnyebben végezhessen vele. Számára – úgymond – a béke ugyanolyan taktikai opció, mint a terror, s csupán eszköze a végcélnak, Palesztina teljes felszabadításának. Az 1993 óta történtek és különösen az elmúlt félév eseményei "az oslói folyamat" ellenzőit igazolták. A végső megállapodás aláírását Arafat visszautasította, hogy utat engedjen a fegyveres megoldásnak. Tette ezt azért, mert továbbra sem hajlandó elfogadni Izrael Állam létét.
Nekem, aki 1992-óta a helyszínen kísérhettem végig a történteket, kezdettől fogva világosan látható volt Arafaték igazi arca. Az oslói folyamatot elindító baloldali vezetés azonban elvesztette valóságérzékét, és az egyre folytatódó palesztin terror és Arafat súlyos szerződésszegései ellenére újabb és újabb engedményekkel segítették elő a jövőbeni palesztin állam megteremtését. Úgy vélték, hogy a palesztin állam megalakulása véget vethet minden ellenségességnek. Ha majd a palesztinoknak lesz mit veszíteniük, kétszeresen is meggondolják, mielőtt erőszakhoz folyamodnának – érveltek a békefolyamat hívei. A józan, racionális belátás, az izraeli munkalehetőségek, a gazdasági "aranyborjú" majd kompromisszumokra és békés egymás mellett élésre kényszerítik Arafatot, és akkor Izrael végre "normális" állammá válhat. Különben is: a cionista mozgalom megteremtette Herzl álmát, létrehozva a zsidó többség? államot. Így a cionista ideológiára már semmi szükség, helyette olyat kell megteremteni, amely kiállja az emberi jogok, a demokrácia és az állampolgári jogegyenlőség próbáját. Izrael ezáltal etnikailag semlegessé, minden polgára államává válhat. A zsidó diaszpóra Izraelbe történő visszaköltözésére nincsen továbbá szükség, hiszen "aki jöhetett, az már jött", az alija pedig csak az arabokat irritálja. Különben is, ha Izrael normális állammá akar válni, be kell illeszkednie a Közel-Kelet államai közé, sőt a kilencvenes évek eufóriájában még olyan nézet is fölmerült, hogy felvételét kellene kérnie az Arab Ligába.
Az "Új Közel-Kelet" pereszi víziója az ázsiai "Benelux Államokról" nem valósult meg. E remények szertefoszlottak. Arafat visszautasító magatartása és az Al-Aksza Intifáda 2000-ben elindította a kijózanodás folyamatát. Ennek fontos lépése az egységkormány megalakítása, amelynek célja már nem a "békefolyamat" továbbvitele, sokkal inkább Izrael biztonságának és egységének helyreállítása. Ez a posztcionizmus asszimilációs, a környezethez hasonuló irányzatának a végét jelenheti.
2001. 04. 28. (V/17)
