Az 1991-es puccs során híressé vált moszkvai Fehér Ház, a kormány épülete. A hajdani védők emlékeznek Fotó: Reuters
A demokrácia győzelmének kihirdetése és a kommunista párt tevékenységének betiltása után még több ember hitte, hogy Oroszországban végképp leszámoltak az erőszakkal, és immár a múlté az államtól és a mindenható párttól való félelem. A nap jelszava, mint 1917-ben, a "Minden hatalmat a szovjeteknek!" felhívás lett. Pontosan ennek árnyéka alatt jutott el Borisz Jelcin egyik magas tisztségből a másikba, végül az elnöki székbe. A népet különösképpen sem a Szovjetunió széthullása, sem Gorbacsov eltűnése nem zaklatta fel. Hitük egy jobb jövőben töretlen volt. Az orosz köztudatban egyre jobban megerősödött a nyugati civilizáció kultusza. A kapitalizmusra – ráadásul annak legliberálisabb, amerikai formájára – való mielőbbi áttérés vágya a legkülönfélébb társadalmi rétegeket ragadta magával.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Oroszország tett egy hatalmas ugrást a kommunizmus felé. Akkoriban még sajátos elnevezést viselt: "hadi" és "szükségállapot". 1959-ben Hruscsov kijelentette, hogy az igazi kommunizmus a nyolcvanas évekre fog kiépülni, és akkor Oroszország még le is előzi Amerikát. Hruscsovot elég sokan kinevették. 1992-ben a Jelcin irányította új kormány ígéretet tett, hogy mindössze néhány év múlva az ország átáll a teljes érték? piacgazdaságra, és elkezdődik a felvirágzás. Érdekes, ezen senki nem nevetett; mindenki hitt benne, hogy így is lesz.
A privatizáció teljes gőzzel haladt, de eredményeképpen a volt államvagyon egyáltalán nem vált közkinccsé, ahogy azt a legtöbben remélték. Ugyanúgy, ahogy nem született meg a többmilliós középosztály sem. Helyettük több milliomos, sőt milliárdos oligarcha jelent meg, akik az új vezetőkhöz közeli emberekből kerültek ki. Vagy az alvilág jelölte ki őket.
Ez utóbbi színrelépése igen gyorsnak és kegyetlennek bizonyult. Az orosz társadalomban újra megjelent a félelem. Míg a szovjet időkben a KGB-től és a rendfenntartó erőktől féltek, most a banditáktól.
"Az a fő, hogy elkerültük a polgárháborút, és azt, ami Jugoszláviában történt" – mentegetőzött Jelcin és környezete a Szovjetunió szétbomlasztásáért és a sikertelen reformok miatt. Csakhogy Oroszország nem kerülte el a harcokat: az egyik az alvilágban, a másik Csecsenföldön zajlott. Az előbbi 1993–94-ben tetőzött; ekkor az ország évi 30 ezer gyilkosságot "könyvelhetett el", ami duplán túlhaladja az egyébként legmagasabb bűnözési arányt magáénak tudó Egyesült Államokat, sőt ha ideszámoljuk az eltűnteket is, akik valószínűleg szintén meghaltak, ennek az aránynak akár a dupláját is számíthatjuk.
"Vigyetek függetlenséget, amennyit csak elbírtok" – mondta Borisz Jelcin az orosz föderációba belépő nemzetiségeknek, régióknak és köztársaságoknak. 1917-ben Lenin körülbelül ugyanígy fogalmazott, amikor a nemzetek önrendelkezési jogáról volt szó. A hatalom birtoklásáért akkor az orosz birodalom szétszabdalására volt szükség. Egész nemzeti területek váltak ki, melyekből új államok alakultak. Néhány év múlva (a balti, a finn és a lengyel kivételével) mindannyiukat visszacsatolták a Vörös Hadsereg segítségével. 1994-ben pedig a túl sok függetlenségre szert tett Csecsenföldre vezényelték a hadsereget.
A 80-as évek végén Borisz Jelcin úgy szerepelt az orosz köztudatban, mint az előjogokat élvező és túl nagy számú tisztviselő-társadalom élesszavú kritikusa, aki szenvedélyesen elítélte a kommunista és a szovjet elitet is, amiért azok úgymond elszakadtak az egyszer? nép szükségeitől. Ezért is szerette meg őt a nép. A 90-es években, elnökségének idején a tisztviselők száma túlhaladta a kommunista éra alattiakét, távolságuk a néptől pedig tovább nőtt.
A demokratikus Oroszország újsütet? bürokráciája a korrupciót illetően is megdöntött minden eddigi rekordot. A kommunista éra végét fémjelző korrupciós botrányaitól elfáradt ország az igazság helyreállítását várta, azonban a demokrata idők gazembereihez képest a régiek egyszer? kis zsebtolvajoknak tűntek.
A politikai életben megjelentek a szabad választások több jelölttel. Ez a lehetőség százszázalékos garanciának tűnt a kalandorokkal és az alvilági személyekkel szemben. Az elmúlt évtized sajnos arról tanúskodott, hogy ez is csak illúzió volt. A gyakorlat inkább választási PR-technikákról, lefizetésekről, csalásról, sőt gyilkosságokról szólt. Az eredmény: a "demokrácia" és a "demokrata" szavak Oroszországban már-már káromkodásszámba mennek. Valahogy úgy, ahogy annak idején a "bolsevik" és a "kommunizmus".
No és mi van a glasznosztytyal? Létezni létezik, azonban eredeti funkciójától eltérően inkább csak azok kíváncsiságának kielégítésére szolgál, akiket érdekelnek a politikai botrányok. Azonban van itt egy paradoxon: a glasznoszty által nyilvánosságra hozott botrányok eredményeképpen gyakorlatilag nem volt arra példa, hogy valamely magas rangú tisztviselő, vagy képviselő magától lemondott volna.
Oroszország politikai rendszerében fontos változások történtek. Ugyanúgy, ahogy a kommunista rezsim alatt, az eleinte kihirdetett "szovjet hatalom" lassan eltünedezett. Borisz Jelcin, a demokrata harcos annak segítségével gyűrte le a kommunista pártot. Amikor a Legfelsőbb Tanácsot lőtték, forgalomba került egy bizonyos kommunista-bolsevista összeesküvésről szóló verzió is, melyet sokan, akik féltek a kommunizmusba való visszatéréstől, elhittek. Bevallom, e sorok írója is köztük volt. Ma viszont már látni, hogy egyszer? hatalmi harcról volt szó
Mit mutatott és adott át nekünk Oroszország utolsó évtizede? Azt, hogy az előző világot alapjáig lerontva és az újat építve mindannyian rendkívül naivak voltunk. Ugyanúgy, ahogy azok is, akik 1917-ben elhitték a bolsevikoknak, hogy azok boldoggá teszik az egész emberiséget. Mindannyian szemléltető történelemórát nézhettünk végig, mely bemutatta, hogy egyik forradalom sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Hogy a forradalmárok szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, a demokráciáról, igazságosságról és mindenki számára elérhető lehetőségekről szóló lózungjai alatt azok jutnak a hatalomhoz, akik Orwell után "szabadabbak, egyenlőbbek" akarnak lenni, mint a többiek. Ezt már a Nagy Francia Forradalom is bebizonyította. Minden forradalom után gyakorlatilag abszolutista és monarchikus rendszerek visszaállítása történt – bár gyakran álarcban. A végén pedig kiderült, hogy a szabadsághoz és demokráciához vivő út minden esetben sok évtizeden és újabb történelemórákon át vezetett.
2001. 08. 25. (V/34)
