A második világháború utáni legnagyobb újfasiszta tüntetésen mintegy négyezer neonáci vonult fel Berlin belvárosában, hogy a Wehrmacht háborús bűneit bemutató kiállítás ellen tiltakozzon. Az eredetileg a város történelmi zsidónegyedén át tervezett demonstrációt és a – kormánytámogatást is élvező – baloldali ellentüntetést a rendőrség vízágyúk és könnygránátok segítségével tudta csak szétoszlatni. Berlin polgármestere, Klaus Wowereit a szélsőjobboldali megmozdulás elleni tiltakozása jeleként a demonstrációval egy időben tekintette meg az új Wehrmacht-kiállítást.
A német hadsereg háborús bűntetteiről szóló vándor-fotókiállítás először 1995-ben, Hamburgban nyitotta meg kapuit. Bár jelenlétét állandó támadások, tüntetések és fizikai összecsapások kísérték, 1999 novemberéig közel egymillió ember látta Németország és Ausztria különböző városaiban. Aztán robbant a bomba: a folyamatos szakmai támadások mellett egy lengyel történész azt állította, hogy némelyik fotó nem a Wehrmacht, hanem a szovjet titkosszolgálat (NKVD) bűntetteit ábrázolja. Ekkor határozta el a hamburgi Társadalomkutató Intézet vezetője, Jan Philipp Reemtsma – egyben a kiállítás ötletének szülőatyja is –, hogy átmenetileg bezáratja a kiállítást, és egy új kutatócsoport felállításával rövid idő alatt átdolgozza a kiállítási anyagot.
Az egykori margaringyár helyén nyílt Kunst-Werke csarnokban megrendezett kiállítás azonban merőben új benyomást kelt. Bár üzenete nem változott, a bemutató inkább hasonlít egy olvasószemlére, mintsem fotókiállításra. Míg a régi kiállításon a fotók egyeseket olyannyira sokkoltak, hogy lelkigondozói segítségre szorultak, az új kiállítás sokkal inkább a fotók információt hordozó hitelességére, semmint a befolyásolásra helyezi a hangsúlyt, így ez alkalommal csak közel 40 fotó került bemutatásra. A tablók, jelentések és parancsok sora azonban kínos pontossággal dokumentálja a bűntetteket, feltüntetve az elkövetők nevét és az áldozatok számát; bemutatva a hadifoglyok, zsidók és civilek millióinak szisztematikus halálra éheztetését, a rajtuk végzett orvosi kísérleteket, deportálásokat, kivégzéseket.
Helmuth James Graf von Moltke, az OKW nemzetközi jogi szakértője 1944 júliusában figyelmeztette a vezérkart, hogy a szovjet hadifoglyok bánásmódjára vonatkozó előírások nehogy önkényes tettlegességekhez, esetleg kivégzésekhez vezessenek. A jogos kételyeket azonban félresöpörték, szabad utat nyitva az erőszak határtalan térhódításának. A hatást jól szemlélteti egy katona beszámolója 1946-ból: "Vajon hány német katona gondolt arra esténként, hogy az előírásoknak megfelelően az orosz foglyokat hadbíróság elé vigye? Hogy egypár piszkos Ivánért hóban-szélben órákon át mocsáron át gázoljon és a saját életét is kockáztassa? Egyszer?bb volt pár métert tenni, aztán vissza a megnyugtató jelentéssel: szökés közben agyonlőve."
Reemtsma a kiállítással tényeket kíván bemutatni, és a téma aktualitására hívja fel a figyelmet; nem kíván ítélkezni és ítéletet mondani, hiszen "sok minden, ami akkor törvényes volt, a mai nézőpontból legális barbarizmusnak tűnik" (vagy talán a barbarizmus volt akkortájt törvényes
). Mindenesetre az egyéni felelősségvállalás alól nem kívánja a látogatókat felmenteni; szerinte "a háború nem egy gépezet, hanem egy tér, melyben egyének hoznak döntéseket". A német katonák "tízparancsolatának" első paragrafusa így szól: "A német katona hősiesen küzd népe győzelméért. Kegyetlenség és hasztalan rombolás nem méltó hozzá."
2001. 12. 21. (V/51)
