A Szociáldemokrata Párt (PSD) a szavazatok 40,1 százalékával végzett az élen, míg riválisa 37,8 százalékot ért el, ami ugyancsak felértékelte a kisebb szövetséges jelölteket. Mivel a PSD neve ellenére valójában konzervatív párt, az ultrakonzervatív megnyilatkozásoktól sem mentes, 8,8 százalékos CDS-PP formációban természetes szövetségesre talált. Hasonló a helyzet a baloldalon is, azzal a különbséggel, hogy az Európa déli szárnyán hagyományosan erős kommunista párt most története egyik leggyengébb eredményét érte el.
A fentiekből az következhetne, hogy egy izzó választási kampány után ma is forrponton vannak a kedélyek, és folynak a kormányalakítási viták. A helyzet ezzel szemben az, hogy Portugália ellenállt az ideológia vezette választás kísértésének. Tehette is. Európa "újdemokráciái" között a vita ugyanis nem arról szólt, hogy a "régi rend" restaurálja-e magát, sokkal inkább arról, hogy miért tört meg a gazdasági lendület, hogyan lett az EU-csatlakozás egykor volt mintaállama mára a holnapot felélő, túlköltekező, kissé korrupt és illúzióját vesztett országgá. A vélemények persze erről is megoszlanak. A közgazdászok nem csodálkoztak azon, amikor a brüsszeli intőtől csak a németek társasága mentette meg Portugáliát: ugyanis mindkét országban az infláció számára meghúzott küszöb közvetlen közelébe kerültek. Mint állítják, ugyanaz történt makroszinten, mint sok-sok egyéni háztartásban: eladósodott a fogyasztás révületében megbódult, a mind nagyobb bevásárlóközpontok igézetében élő, de mindeközben a hitelek csapdájába került állam és polgár. Az utca embere persze erről más fogalmi rendben beszél. Hogyan lehetséges az, kérdezi, hogy EU-normákhoz igazítják még a megengedett alkoholszintet is az autóvezetők számára, amikor nincs az a józan élet? portugál, aki le ne csúsztatna az ebédje után egy pohárka bort? Persze az "Európába behajtani kapatosan tilos" szlogen csak egyike volt a kormány rosszul kommunikált lépéseinek; hiába jobb a gépkocsiállomány, mint a szomszédos Spanyolországban, a reális munka és teljesítmény messze elmarad az európai hatalmi központokban is elvártaktól.
A választás nyertese ugyan a jobbközép, de a portugál kormányalakítás logikájából már az fakad, hogy Paulo Portas szabja a feltételeket. A kisebb szövetségestől "hűséget, szolidaritást és bizalmas viszonyt" vár a kormányalakítással megbízott Durão Barroso, ami azért sem kicsiny elvárás a "berlusconizálódó" portugál médiaállamban, mert ez Portas közege. Nem egy minisztert, sőt az utolsó jobboldali kormányt is maga Portas buktatta meg szélsőséges cikkeivel, amelyeknek mérgét még ma sem felejtik könnyen a kényszerházasság mostani felei. Persze van, akitől a kormányfőjelölt még nála is jobban fél: a saját pártja Madeira-szigeteki frakcióját vezető, hírhedten demagóg João Alberto Jardimtól például, aki már most többszörös zsarolási akcióba kezdett, hogy elkerülje a várható kormányzati szigort a pénzügyekben. Mivel ezt egy stabilizálódási és növekedési paktum keretében a Szocialista Párt is támogatná, félő, hogy a Madeira- és az Azori-szigetek autonóm kormányai, valamint az ellenérdekelt önkormányzatok mégis zátonyra futtatnák a nehezen elkerülhető nadrágszíj-meghúzási kényszereket. Mario Soares, a legendás agg politikus mindenesetre megjegyezte: a helyzet az, hogy a hatalmi osztozkodásban "a sajt is és a szeletelő kés is a szélsőjobb populizmusa kezében van". Tanulság? Aki a jobbközépre szavaz, megkapja annak szélsőségeseit is, legalábbis erre utal nem egy európai tapasztalat
2002. 03. 29. (VI/13)
