Ugyanakkor Ariel Saron miniszterelnök soha nem tapasztalt népszerűségnek örvend, és az előrejelzések szerint pártja, a Likud a mostani tizenkilencről harmincöt-negyvenre növelheti képviselőinek számát – a Saron-kormány biztonsági, gazdasági és társadalmi politikájának kudarca ellenére. Maga Saron nagyon is tudatában van ennek az ellentétnek. Éppen ezért jelentette ki néhányszor, szöges ellentétben a Likud kongresszusának határozatával (igaz viszont, hogy összhangban Bush elnök álláspontjával), hogy támogatja a palesztin állam megalakulását. Másrészt annyi feltételhez kötötte támogatását (többek között Arafat eltávolítása, a Palesztin Hatóság megreformálása, a terror teljes megszűnése), mintha csak kacsintani akart volna jobboldali hívei felé, hogy megértsék: ilyen körülmények között nem reális az elképzelés valóra váltása. A jobboldali ellenzék valóban nem is támadja Saront, csak arra buzdítja a választókat, adják voksukat a szélsőjobboldali pártokra, mert ezzel az "igazi Saronnak" (szava járásuk szerint "Saronettónak") nyújtanak támogatást.
Hogyan magyarázható ez a paradoxon? Egy szociológus a "kígyóbűvölet szindrómájának" tulajdonította a jelenséget. Az elmúlt két évben a véres palesztin intifáda megbénította az izraeli társadalmat. Az izraeliek többsége elutasítja az irreális, kalandor javaslatokat, mint például az arab lakosság áttelepítését ("transzferjét"), de nem bízik a többség által előnyben részesített javaslatok megvalósíthatóságában. Ezért a fennálló helyzet folytatását a kisebb rossznak, vagy az egyetlen reális lehetőségnek tekinti. Márpedig a helyben topogás terén senki nem veheti fel a versenyt Saronnal. Egy további paradoxon: Saron választási esélyeinek legfőbb biztosítéka nem más, mint Jasszer Arafat.
De amikor úgy látszott, hogy a választások merő formalitások lesznek, és csak az a kérdés, kikkel köt Saron a választások után koalíciót – bomba robbant a Likudban. A pártközpont 2 ezer 950 tagja megválasztotta a Likud képviselőjelöltjeit, de már néhány nappal később rebesgetni kezdték, hogy "a demokrácia nagy ünnepének" nyilvánított esemény a vesztegetések, a korrupció, sőt a törvényszegés melegágya volt. Volt miniszterek, képviselők, jelöltek mondták el, hogy pénzért vagy más haszon szerzésért szavazatokat kínáltak nekik, kötelező ígéreteket kértek a jövendő törvényhozás terén, a tanúk az alvilágnak a pártba való behatolásáról beszéltek. Az államügyész vizsgálatot rendelt el (a Munkapártban tapasztalt törvénytelenségek ügyében is, habár ott konkrét vádak még nem kerültek felszínre), a rendőrség pedig több képviselőt és jelöltet beidézett gyanúsítottként. A nyomtatott és az elektronikus média naponta óriási terjedelemben foglalkozik e korrupciós ügyekkel, és nem múlik el nap újabb és újabb botrányos részletek feltárása nélkül. És ez a harmadik paradoxon: a választási kampányban a legfontosabb politikai és gazdasági problémák szinte a háttérbe szorultak – a kampány középpontjában most a választási korrupció áll. A múltban is voltak korrupciós botrányok, és főleg ezeknek tulajdonítják a Munkapárt 1977. évi és a Likud 1996. évi vereségét, amikor is (mindkét esetben) "utálunk benneteket, ti züllöttek" – volt a legelterjedtebb jelszó. A helyzet most mégis teljesen más, írta a Haarec izraeli lap vezető publicistája, Amir Oren: "A probléma most nem a képviselőhelyek megszerzésének módja, hanem célja. A szervezett bűnözés politikai szárnyat növesztett magának, és a hatalmi ágazatokba hatol be... Most nem arról van szó, hogy egy politikai pártban vannak bűnözők, hanem hogy a bűnözőknek politikai pártjuk van."
A Likud vezető körei tartanak tőle, hogy a korrupciós botrány miatt pártjuk az előre jelzettnél négy-öt mandátummal kevesebbet kap; ha kiderül, hogy a párt vezetői közül is egyesek "be vannak mártva", sokkal többet is veszíthet. Mindenesetre a korrupciós botrány teljesen megváltoztatta a kampány jellegét, és előreláthatóan befolyásolni fogja az eredményeket is.
2002. 12. 20. (VI/51)
