Raffarin előzőleg levélben fordult a választópolgárokhoz, hogy meggyőzze őket a nyugdíjrendszer halaszthatatlan reformjáról. A több mint ötven éve lényegében változatlan rendszer – mint levelében írja – már nem alkalmas arra, hogy a jövőbeli demográfiai kihívásoknak megfeleljen. 1960-ban még négy aktív személy tartott el egy inaktív lakost, ez az arány két főre csökkent 2000-re, és várható, hogy 2020-ban már minden egyes aktív személynek egy inaktív lakost kell eltartania. Húsz év múlva tehát a nemzeti össztermék 16 százalékát kell majd nyugdíjak folyósítására fordítani (jelenleg ez a szint 12,6 százalék), a nyugdíjrendszer deficitje pedig elérheti a 41 milliárd eurót. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a jelenlegi rendszer nem változik, úgy 2020-ra a nyugdíj értéke a felére fog csökkenni, ami az eredetileg társadalmi szolidaritásra épített rendszernek a végzetét jelentené.
Bár az elmúlt évtizedek alatt több kormány is próbálkozott a nyugdíjrendszer megreformálásával – legutóbb a Balladur-kormány 1993-ban –, egyiknek sem sikerült átfogó változásokat megvalósítania. A bátortalan próbálkozások leginkább "bizottságosdikban" és jelentések írogatásában merültek ki. (Ennek köszönhetően viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem állnak adatok a rendelkezésére.) A jelenlegi Raffarin-féle koncepció azonban átfogónak ígérkezik, ez a tervezet ugyanis nem kíméli a Franciaországban kiváltságokat élvező közalkalmazotti szférát sem (amihez Balladur nem mert hozzányúlni). Raffarin kitart, bár sokan intették, hogy kormánya megbukhat a reform elleni tiltakozások miatt.
Az új nyugdíjtörvény parlamenti elfogadását megelőző társadalmi vita nyomán országszerte tiltakozó akciók és szinte az egész országot lebénító sztrájkok zajlanak a különböző szakszervezetek szervezésében. A reformtervezet azért váltotta ki a Franciaországban jelentős társadalmi támogatottságot élvező szakszervezetek ellenkezését, mert a tervezett változások
– mint például a nyugdíjkorhatár kitolása (ez jelenleg a legalacsonyabb Európában), illetve a nyugdíjba vonuláskor érvényesíthető különböző kedvezmények eltörlése, a járulék mértékének megemelése és a járulékfizetési időszak meghosszabbítása – a legérzékenyebben a közalkalmazotti szférát érintik majd, mivel azt a korábbi szigorítások érintetlenül hagyták. A magánszférában korábban érvényesített változások miatt viszont a két szektorban alkalmazott járulékfizetési szabályok közötti egyenlőtlenség olyan mértékűvé vált az évek során, ami már elkerülhetetlenné tette a két szektor közötti harmonizációt. A több százezres tömegeket az utcára szólító szakszervezeti megmozdulásokra a miniszterelnök elszántságot kifejező válasza annyi volt: "nem az utca kormányoz". "Ha a kormánynak nem lesz bátorsága véghezvinni a reformot a tiltakozások következtében, akkor tíz év múlva azok, akik ma az utcán tiltakoznak, hiába fognak az államtól segítséget kérni, nem lesz, miből fizessen" – erősítette meg a kormányszóvivő.
A reform szükségességére már a Brüsszeli Bizottság is felhívta egy tavaly év végi jelentésében Franciaország figyelmét – amit Párizsban a belügyekbe történő beavatkozásként értékeltek –, hogy "a nyugdíjrendszer finanszírozása nem biztosított a következő évtizedekben", valamint hogy a francia rendszer túl "bonyolult és nem egységes".
A nyugdíjrendszer azonban nemcsak Franciaországban szorul komoly korrekcióra. Európa országainak hasonló demográfiai kihívásokkal kell szembenézniük. A lakosság elöregedése, valamint a várható élettartam kitolódása hosszú távon veszélyeztetik a rendszer stabilitását. Ezt látva több nyugat-európai ország – köztük Spanyolország, Németország, Svédország és Finnország – is belefogott, hogy mélyreható reformoknak vesse alá saját nyugdíjrendszerét.
A Raffarin-reform ezért nem egy több évtizedre szóló fix rendszer kiépítésről szól, hanem célja – a tabuk megdöntésével – egy olyan lépcsőzetes és progresszív rendszert kidolgozni, melynek hatásai már visszafordíthatatlanok, bízva abban, hogy a következő kormányoknak lesz bátorságuk ahhoz, hogy folytassák a munkát.
2003. 05. 16. (VII/20)
