hetilap

Gejdar Alijev még mint KGB-tábornok. A kommunista dinasztia feje Fotó: Reuters

Alijev ősei állítólag kurd származásúak, és a 19. században a szomszédos Örményországban éltek, míg a jelenlegi Azerbajdzsán területén található Nahicsevany városba nem költöztek. Később, amikor lezajlott a kommunista forradalom, és az egész Orosz Birodalom területén a proletárok ragadták magukhoz a hatalmat, az elnök apja egyszerre munkás lett – Gejdar Alijev legalábbis ilyen minőségben hivatkozik rá önéletrajzában. Akkoriban valóban ez volt a trend, csakhogy más források szerint az elnök ősei nem munkások, hanem kánok voltak. Érdekes, hogy mint ilyen, a proletárok szemében a "nép ellensége", a Nagy Honvédő Háború idején mégis a Vörös Hadsereg egyik hadtestének parancsnoka volt – vagyis sikerült az új rendszerben megőriznie a hatalmát.

Nem csak neki: a felső körökbe bácsikája, Haszán Alijev is bejutott. Ő az 1930-40-es években Azerbajdzsán Kommunista Pártjának (KP) a főtitkára volt, és nagyon sokban elősegítette unokaöccse előrejutását a hatalmi létrán. Amikor a Szovjetunió és Németország összecsaptak, Gejdarnak is a frontra kellett volna mennie, mint minden kortársának. Ő azonban, bácsikája közbenjárásának hála, otthon maradt, mégpedig a Nahicsevanszki Népbiztosi Tanács mezőgazdasági ágazatvezetőjeként. Néhány évtizeddel később, amikor már Moszkvában dolgozott, a KP Központi Bizottságához több levél is érkezett Azerbajdzsánból, melyek szerint Alijev 1941-ben félrevezette a hatóságokat, hamis orvosi papírokat mutatva be a sorozóbizottságnak.

Az ügy kivizsgálásával rögtön meg is bíztak egy moszkvai bizottságot, mivel a vád az akkor már pártfunkcionárius Alijeven keresztül árnyékot vethetett volna az egész kommunista vezetésre is. A bizottság azonban üres kezekkel tért vissza. Nemcsak, hogy semmi bizonyítékot, de egyetlen dokumentumot sem sikerült fellelniük, még egy születési anyakönyvi kivonatot sem; jogilag, ha úgy tetszik, Alijev nem is létezett soha…

A valóságban persze létezett, és már fiatal korától kezdve kitartóan törte az utat a hatalom felé. 1944-ben, a sztálini időkben már az Állambiztonsági Hivatalnál jutott álláshoz – természetesen Haszán bácsi segítségével. Már egy kémelhárító osztály vezetője volt, amikor lebukott: viszonyt folytatott az egyik ügynöknővel. Alijevet
a kaland után lefokozták, és a legalacsonyabb beosztásban folytatta munkáját. Ebben a helyzetben bármelyik pártfunkcionárius búcsút inthetett volna a karrierjének – ő azonban ismét talpra állt. Persze, mint mondják némelyek, ismét a főtitkár nagybácsi segítségével. Igaz, azért neki is megvolt a magához való esze: az eset után példás családapává változott, és ezentúl igencsak őrizte ezt az imázst – már csak azért is, mert ez maradt az egyetlen esélye, hogy újrakezdje karrierjét. Időközben ugyanis meghalt Sztálin, Haszán bácsit pedig eltávolították az azerbajdzsáni pártvezetőségből.

Mindezek ellenére Gejdar Alijev KGB-tábornoki rangig vitte, és országában is ő lett a szervezet vezetője 1967-ben, Hruscsov bukása és Brezsnyev hatalomra kerülése idején. Azerbajdzsánban 1969-ben érte el a csúcsot, amikor az ottani Kommunista Párt Központi Bizottságának (KPSZSZ) első főtitkárává nevezték ki. Aztán a karrier tovább ívelt felfelé Jurij Andropov elnöksége idején. Andropovnak, a volt magyarországi orosz nagykövetnek, később KGB-vezetőnek, noha bizonyára nem voltak ismeretlenek Alijev ügyködései, mégis ilyen emberre volt szüksége – aki ugyanonnan jött, ahonnan ő is. Így került végül is Alijev a Szovjetunió Miniszteri Tanácsának elnökhelyetteseként és a KPSZSZ Politikai Bizottságának tagjaként a szovjet hatalmi elit legfelső rétegébe.

Erre a fényes karrierre az első csapást a gorbacsovi peresztrojka és maga Gorbacsov mérte azzal, hogy 1987-ben leváltotta Alijevet, aki állítólag az ezt követő három évet házi őrizetben töltötte Moszkvában. Megfosztották szolgálati kocsijától és dácsájától, valamint a kiszolgáló személyzettől is. Ha nem történt volna meg a Szovjetunió széthullása és Gorbacsov bukása, úgy tűnik, Alijev sosem jutott volna be újra a hatalom szféráiba. Valami azonban a kezére dolgozott: ez pedig a szovjet köztársaságokban éledező nacionalizmus, illetve a nagyobb demokrácia és függetlenség iránti igény volt.

Amikor 1990-ben Bakuban, Azerbajdzsán fővárosában a demokraták összecsaptak a kormányerőkkel és bevonult a szovjet hadsereg, Gejdar Alijev jó szimattal megérezte, hogy ideje váltani, vagyis szakítani a kommunista múlttal. Így hát, Moszkvába utazva, népe védelmében szembeszállt Gorbacsovval, és Bakuba már igazi peresztrojka-aktivistaként tért vissza. 1991-ben Jelcin példáját követve ő is kilépett a kommunista pártból.

Ez után Nahicsevanyban húzódott meg, ügyesen kivárva, míg politikai ellenfele, bizonyos Elcsibej ellen lázadás tört ki. A lázadók feje, Szuret Huszeinov igen gazdagnak számító gyárigazgató volt, aki jóban volt a helybéli szovjet katonai vezetőkkel, fegyvereket is vásárolt tőlük. Idővel tekintélyes létszámú hadtest szerveződött köré, ennek élén indult Baku felé. A kormányerők sehol sem állták útjukat. Ekkor lépett színre az addig csendben kiváró Gejdar Alijev: a lázadókkal együtt érkezett Bakuba, ahol már tömegek fogadták. Az utcák tele voltak az őt ábrázoló transzparensekkel, a portré alatt a következő felirattal: "Én azt adom nektek, amire ti vágytok."

Az akció eredményeként 1993-ban először az azerbajdzsáni parlament, majd a köztársaság elnökévé választották. Többek szerint persze itt is volt némi segítség, jelen esetben Jelcin részéről. Ő ugyan szintén Gorbacsov ellenfele volt, itt azonban inkább konkrét üzleti megfontolások játszottak főszerepet: Moszkvának nem nagyon tetszett, hogy az előző, Elcsibej-féle kormány nem vette figyelembe a Kaszpi-tengeri olajmezőkkel kapcsolatos érdekeit, és az orosz területeket kikerülve szándékozott elszállítani az olajat. Igaz, a hatalomra került Alijev sem sietett rögtön Moszkva kedvére tenni.

Amikor Szuret Huszeinov újból lázadást szervezett, ezúttal az újdonsült azerbajdzsáni elnök, Alijev ellen – amaz igen gyorsan elfojtotta a dolgot. Huszeinov Moszkvába menekült, majd 1997-ben, miután kiadták az azeri hatóságoknak, börtönbe került. Alijev közben teljes kör? átszervezést végzett, azaz minden stratégiai posztra saját embereit helyezte, így újból az ő kezében összpontosult a hatalom.

Napjainkban Gejdar Alijev inkább betegségekkel küzd, mint az ellenfeleivel. Igaz, kivel is küzdene, ha mindenhol az övéi vannak… Fia, Ilham, miután miniszterelnökké választották, egyúttal az ország legnagyobb bevételi forrását biztosító állami olajkonszern alelnöke is lett. Az elnök sógora a vízi rendőrség vezetőjeként az ország másik nagy bizniszét, a kaviárágazatot kontrollálja. A fivérnek a gyapot- és a dohányipar jutott, az Alijev gyerekeknek pedig a média. Azerbajdzsánban van még ezenkívül egy Alijev-párti "zsebparlament" is. Csak ezek a fránya betegségek ne lennének…

A külföldi, az orosz, valamint azerbajdzsáni ellenzéki sajtóértesülések szerint a nyolcvan éves elnök gyógykezelésére, melyre többnyire Törökországban és az USA-ban kerül sor, átlag 34 millió dollárt költenek havonta.

Az, hogy a KGB volt tábornoka és a KPSZSZ Politikai Bizottságának tagja képes lesz teljes hatalmát átruházni fiára, aligha kétséges. A legérdekesebb azonban, hogy ez nem fog különösebb tiltakozást kiváltani sem Azerbajdzsánban, sem máshol, beleértve Amerikát is. Ez utóbbi, bármennyire is szereti a demokráciát, ebben a terrorizmussal terhes időben mégis inkább értékeli azt a stabilitást, ami valóban megvan Azerbajdzsánban. Így hát, még ha gyakorlatilag monarchia születik is, ha megmarad viszonylag stabil és kiszámítható államnak, a demokráciák többsége el fogja tűrni. Talán így újra életre kel az a lózung, mely alatt 1993-ban Alijev újra bekerült a hatalomba: "Én azt adom nektek, amire ti vágytok."

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek