Tony Blair útban a sorsdöntő parlamenti ülésre. Segített a "dominóeffektus" Fotó: Reuters
Sokak szerint az elmúlt évek legizgalmasabb szavazása zajlott Westminsterben, amikor a brit honatyák az egyetemi tandíjakra vonatkozó törvényjavaslattal kapcsolatban voksoltak. A Tony Blair által erőteljesen szorgalmazott reform ugyanis több volt puszta oktatásügyi kérdésnél, a miniszterelnök jövője is függött tőle. Blair azonban sikeresen keresztülvitte ezt a tervét is: mindössze öt szavazattal ugyan, de első körben sikerült elfogadtatnia a javaslatot. Blair, aki 1994 óta áll a Munkáspárt, és 1997 óta a brit kormány élén, még soha nem veszített el szavazást, így egy esetleges vereség eddigi legnagyobb kudarcának számított volna, amit bizalmi szavazásnak kellett volna követnie.
A reform lényege egyébként abban áll, hogy 2006 után az egyetemi tandíjakat közel háromszorosára, azaz háromezer fontra (több mint egymillió forint) emelnék, de az oktatási intézmények maguk dönthetnék el, hogy milyen határösszeget szabnak meg. A tandíjat azután szednék be a hallgatóktól, hogy munkába állnak, és jövedelmük eléri az évi 15 ezer fontot. A Munkáspárt soraiból is többen egyértelművé tették: nem fogják támogatni a heves vitákat kiváltó tervezetet. A kormány érvei szerint a reform révén több diák tanulhatna tovább, és a rendszer igazságos lenne, mivel a díjat csak akkor szednék majd be, ha a hallgatók már rendelkeznek a megfelelő jövedelemmel. A reform elsősorban az olyan elit iskolák körében talált kedvező fogadtatásra, mint az oxfordi és a cambridge-i egyetemek, hiszen ezek akár a maximális háromezer fontot is megszabhatják tandíjként. Az újabb alapítású egyetemek szerint viszont épp a támogatni kívánt szegényebb társadalmi réteg az, amely az eladósodástól való félelem miatt nem mer majd belevágni a továbbtanulásba. A diákok már így is tekintélyes adósságokkal távoznak az oktatási intézményekből.
Blair számára a megoldást mindenképpen a saját pártja soraiból kikerülő "lázadók" megnyerése jelentette, akik közül egyesek már nem szeretnék tovább Blairt látni a kormány élén, mások pedig csak a politikáját kifogásolják; egy harmadik réteg pedig még ingatag, és könnyen meggyőzhető. A miniszterelnöki hivatal számára így volt kellő tér a manőverezésre, s szinte az utolsó percig intenzíven folyt a törvényjavaslat melletti kampány a munkáspárti ellentábor körében. A szavazás reggelén az egyik fő lázadó, Nick Brown bejelentésére, miszerint elégedett a kormány által felajánlott engedményekkel, és mégis igennel szavaz majd, elindult a várt "dominóeffektus", és Blair több munkáspárti ellenlábasa megváltoztatta véleményét, vagy legalábbis tartózkodott a szavazástól. Az engedmény lényege abban állt, hogy az új rendszer bevezetését követő harmadik év után, 2009-ben a kormány független jelentést készíttet a reform eredményeiről, és 2010-ben lehetővé teszi a törvény módosítását.
A győzelem egyébként még így sem könyvelhető el véglegesnek, mivel hetvenegy munkáspárti "lázadó" szavazott nemmel, és a törvényhozási folyamat során a tervezetnek még több szavazáson át kell majd esnie mind az alsóházban, mind a Lordok Házában. Blair tekintélye tehát mindenképpen csorbult, s azt is be kellett látnia: a közszolgáltatások megreformálásával kapcsolatos további terveit már nem biztos, hogy a jövőben meg tudja valósítani.
Ugyanakkor a miniszterelnök újabb győzelmét jelentette, amikor néhány órával később nyilvánosságra került a Hutton-jelentés tartalma. A tekintélyes, de már nyugalomba vonult Lord Hutton ugyanis alaptalannak találta a BBC állítását, miszerint a brit kormány a hírszerzés szándéka ellenére kiszínezte volna az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentést. A lordbíró leszögezte, hogy a kormány, illetve Tony Blair részéről nem volt semmiféle tisztességtelen vagy hátsó szándék David Kelly nevének kiszivárogtatását illetően. A védelmi minisztérium részéről viszont hiba volt, hogy a néhai fegyverszakértővel nem közölték, hogy nevét esetleg kiadják majd a sajtónak. A több mint háromszáz oldalas jelentés ugyanakkor súlyosan elmarasztalta a BBC szerkesztői rendszerét, mivel annak ellenére, hogy Andrew Gilligan igen súlyos vádakat fogalmazott meg a kormánnyal szemben, előzetesen senki nem ellenőrizte a tudósító által gyűjtött háttéranyagokat, és a vezetőség nem vizsgálta ki a kormány által megfogalmazott cáfolatokat sem. A jelentés hatására a BBC elnöke lemondott posztjáról. Lord Hutton eloszlatta azokat a feltevéseket is, miszerint David Kelly nem maga vetett volna véget életének.
2004. 01. 30. (VIII/5)
