A Capitolium, egy nappal a beiktatás előtt. Havas ünnep Fotó: Reuters
A látogatók az ország minden részéről özönlenek a nagy napra, de természetesen a külföldiek sem hiányoznak. Jóllehet még az amerikaiak nagy része is abban a tévhitben él, hogy a beiktatás színhelye mindig is a főváros volt, George Washington például New Yorkban tette le az esküt, amelynek helye később átkerült Philadelphiába – lévén, hogy akkoriban Washington városa még nem is létezett. A január huszadikai időpont is csak 1933 – vagyis Franklin D. Roosevelt második beiktatása – óta van érvényben. George Washington első ízben 1789. április harmincadikán tette le az esküt, majd másodszorra március negyedikén, ami azután 1933-ig hagyománnyá vált.
Az első beiktatási bált James Madison, vagyis inkább felesége, Dolley rendezte, és a részvétel vacsorával együtt négy dollárba került. Ez a hagyomány egészen 1909-ig folytatódott. Woodrow Wilson és Warren G. Harding feleslegesnek találta a kiadásokat – sőt utóbbi még a felvonulást is levette a műsorról. A washingtoni társadalom azonban vigadni akart, így a magánbálok divatban maradtak egészen a második világháború végéig.
Harry Truman felújította a hivatalos beiktatási estélyeket, és ezt követően a bálok megsokasodtak. Eisenhower kettőt, Kennedy ötöt, George H. W. Bush tizenegyet, Clinton tizennégyet rendezett. Az idei beiktatás a jelek szerint minden eddigit felülmúl. Becslések szerint a költségek összege eléri a 40
milliót, és ez még nem foglalja magában a biztonsági intézkedésekre fordítandó összegeket. Amennyiben valaki részt kíván venni valamennyi rendezvényen, 250 ezer dollárt kell kifizetnie.
Az alkotmány által előírt elnöki eskü így hangzik: "Ünnepélyesen fogadom, hogy hűségesen töltöm be az Egyesült Államok elnöki hivatalát, és legjobb tudásom szerint megőrzöm, megóvom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát!" Az első eskütétel alkalmával Washington ehhez hozzátette: "Isten engem úgy segéljen!" Legtöbb utóda követte példáját, jóllehet ez nem képezi a hivatalos szöveg részét. Az alapokmányban nincs olyan utalás, amely szerint az esküt Bibliára tett kézzel kellene elmondani. Bár Washington ezt így tervezte, a ceremóniára senki nem vitt magával Szentírást. Csak a közeli szabadkőműves páholyból sikerült szerezni egyet. Ugyanezt a könyvet használta Warren G. Harding, Jimmy Carter és George H. W. Bush is az eskütételnél. A beiktatások általában amolyan "kiegyensúlyozó" aktusnak számítanak: részben koronázásnak, részben a demokrácia, részben pedig a győztes ünneplésének. Háború idején azonban még ennél is bonyolultabbá válnak, különösen amikor a televízióban megjelennek a szmokingban és hosszú estélyiben táncoló párok, és a nézősereg képzeletben melléjük állítja a harcoló katonákat. Bush elnök – legtöbb háborút viselt elődjéhez hasonlóan – nem állítja le a beiktatási estélyeket és ünnepségeket, de az idei tervezők amolyan fennköltebb hangulatra törekszenek. A beiktatási események kedden kezdődtek, elnevezésük pedig: "A szabadság ünneplése és főhajtás a katonai szolgálat előtt". Miután az államfő csütörtökön letette az esküt, este "főparancsnoki bált" rendezett, amelyen kétezer olyan katona vett részt, aki Irakban vagy Afganisztánban szolgálatot teljesített, vagy már behívót kapott ezekbe az országokba. Hasonló gesztusokat tett jónéhány magánvállalat is azzal, hogy a beiktatásra szóló jegyeiket átadták a Nemzeti Gárdában szolgáló alkalmazottaiknak. Egyébként a hét folyamán ezeket a belépőket szédületes felárakon adták el az üzérek. A rendezők szerint a kilenc bálon az ötvenezret is meghaladta a résztvevők száma, és a Capitoliumtól a Fehér Házig vezető felvonulásnak félmilliónál is több nézője volt. Kedden rockkoncertekre, szerdán gyertyafényes vacsorákra került sor, pénteken reggel pedig záró istentiszteletet tartottak. A kritikusok persze rögtön megjegyezték: a rendezvényekre fordított kiadások nem kis pazarlásnak tekinthetők, különösen az iraki háború és a szökőár okozta katasztrófa idején.
A szoros eredménnyel végződött elnökválasztás azt mutatta, hogy az Egyesült Államok népe inkább megosztott, mint egységes. Ennek megfelelően a nép azt várja az elnöktől, hogy áthidalja majd ezt a nehézséget, és eskütétele után elhangzott beszédében – amelyet jövő heti számunkban fogunk ismertetni – megkísérli megnyerni az ellenzékieket is. A bátorság ugyan ritkán számított beiktatási erénynek, az amerikai szónoklatok leghíresebb mondásai mégis éppen ezekből a beszédekből származnak. 1933-ban Franklin Roosevelt kijelentette: "Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell az maga a félelem!" 1961-ben pedig John F. Kennedy így fogalmazott: "Ne azt kérdezd, mit tehet érted az országod – inkább azt kérdezd, mit tehetsz te az országodért!" Az idősebb Bush elnök pedig beiktatási beszédében használta először azokat a szavakat, amelyek kormányzatának szólamává lettek: "Mi, mint a nép, jobbindulatúvá kell hogy változtassuk a nemzet és barátságosabbá a világ arcát!" A várakozások szerint George W. Bush elnök beszéde is olyan lesz, amely ha nem is megszünteti, de mindenesetre enyhíti majd az ellentéteket, és
összehozza a megosztott nemzetet.
2005. 01. 21. (IX/3)
