"Amennyiben a 25 tagország jóváhagyja a tárgyalási keretet, október 3-án megindulhatnak a tárgyalások, ha Törökország is teljesíti a tavaly decemberi EU-csúcson neki megszabott feltételeket, például azt, hogy Ciprust független országnak ismeri el."
Eddig a brüsszeli közlemény. "Amennyiben", "ha",
megannyi feltételes mód. S ha végre igen, Törökország tényleges belépése az unióba még akkor sem várható a jövő évtized második fele előtt, ha már az idén elkezdődnek a csatlakozási tárgyalások. Hogy miért nem? Mondjuk ki már most: mert kiderült, hogy több ország számára Törökország nem igazán kívánatos társ az EU-ban.
Törökország ugyanis nem tekinthető a sok európai ország egyikének, amely viszonylag egyszerűen beilleszthető lenne az európai közösségbe. Ellenkezőleg, az egyetlen olyan ország, amely szinte minden tekintetben kilóg Európából. Ugyanakkor több mint 70 millió lakójával együtt sem hasonlít egyetlen iszlám országra se. Mert az egykori Oszmán Birodalom magvát, az akkor gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan középkori szinten lévő Törökországot nyolc évtizeddel ezelőtt egy hadvezérből politikussá avanzsált zseni, a magát Atatürknek (törökök atyjának) nevező Musztafa Kemál a szó szoros értelmében megváltotta.
1922-ben megszüntette a szultánságot, egy évvel később kikiáltotta a köztársaságot, a következő évben eltöröltette a kalifátust, s ezzel majdhogynem megszüntette az egyház politikai hatalmát. Egyenjogúsította a nőket, ruházkodási reformot vezetett be, elfogadtatta a nemzetközi szám-, mérték- és időrendszert, hivatalossá tette a latin ábécét, szekularizálta az államot, és megteremtette az etatista gazdaságpolitikát. Vagyis Törökországot az egyetlen olyan iszlám országgá alakította, amelyben sikerült szétválasztani az állam és a vallás szerepét, amelyben képesek voltak az előbbit fölé helyezni az utóbbinak. (A legfejlettebb európai országok egyikét, Franciaországot évtizedekkel megelőzte a muzulmán fejkendők kitiltásával az iskolákból.) Az ország szinte pillanatok alatt nyitottá vált a világ előtt, befogadva annak többnyire a pozitívumait, ahova, látva a fejlődés szándékát, beözönlött a nyugat-európai tőke és kultúra, és amely szegénysége ellenére ma egy fejlett, korszerű, rugalmas ország képét mutatja. Mindehhez természeti adottságai és éghajlata is hozzájárult. A Földközi-tenger egyik legszebb partját mondhatja magáénak, határain belül teremnek Európa legízletesebb gyümölcsei és zöldségei, kietlen hegyvidékein a szabadon legelő marha- és juhállomány a legegészségesebb húst produkálja, tehetséges népe pedig ősi kereskedő szellemével ismét a világ egyik kereskedelmi központjává tette az egykor és ma újra virágzó Isztambult.
De Törökország ma is mégis iszlám köztársaság. Annak minden hátrányával és veszélyével – mondják róla sokan. S bár népe többsége nem vallásos, a hódítani szándékozó iszlámnak mégis elsőszámú célpontja. A vallásra és a nemzeti fölényre hivatkozó eszmék rejtetten bár, de jelen vannak a félig európai, félig ázsiai, ha tetszik közel-keleti országban. A határain kívül élő török közösségekkel való szellemi és kulturális azonossága pedig kihat azok környezetére, tágabb értelemben Európára. Európa ezért fél tőle. Fél a hitétől, s ez az, ami visszatartja Európát attól, hogy ölelő karjaiba zárja. Mert ha az Európai Unió zászlaját egy más, de igazán jellegzetes jelképpel akarnánk tükrözni, a kék alapra festett aranycsillagokból álló kör helyére sok-sok keresztet kellene rajzolni. A keresztény Európába pedig igencsak nehezen fér bele a 70 millió lakosú ország félholdas zászlaja. S bár az unió nem vallási alapon jött létre, mégis úgy tűnik, hogy azon az alapon eshet szét.
A fejkendő viselését az iskolákban megtilthatta a muzulmán kislányoknak Ankara kormánya, mert ott nem vádolhatták a kormányt rasszizmussal, a vallásszabadság eltörlésével, hiszen mindenki muzulmán volt. Nem így van ez Franciaországban, ahol a muzulmán kislányokat nem elsősorban a hit alapján és okán járatják fejkendőben a szüleik, hanem a jog alapján. A különbözőség, a hovatartozás, az identitás jogának gyakorlata okán. Muzulmánnak lenni ugyanis nem ugyanaz egy keresztény országban, mint egy muzulmán hit? országban. Muzulmánnak lenni, mondjuk Franciaországban, azt jelenti: kisebbségben lenni. S aki nem akar beolvadni, asszimilálódni a többségbe, aki ősei hagyományai szerint akar élni, az bizony kénytelen a "felvilágosult" Európában is elszenvedni kisebbségi hovatartozásának hátrányait.
A franciaországi és hollandiai népszavazáson nem az európai alkotmányt vetették el a szavazók. A magyarázat ugyan mindkét országban arról szólt, hogy a nép elégedetlen országa kormányával, annak gazdaság- és belpolitikájával, de a bátrak kimondták: nem ez volt az igazi ok, hanem az, hogy félnek saját egykori gyarmataik azon lakóitól, akiket a 60-as, 70-es években integráltak, oly nagylelkűen állampolgáraikká fogadtak, s akiknek egy igen nagy hányada akkor rögtön kihasználva a lehetőséget, otthagyva gazdaságilag akkorra már kifacsart hazáját, teljes jogú párizsi és amszterdami lakossá vált. Csakhogy fejkendőben érkeztek, kezükben a Koránnal, fejükben pedig annak parancsolataival. E parancsolatok egyike úgy szól, hogy gyarapítsd Allah híveinek táborát, vagyis hódíts.
De a "hódítók" nem Törökországból indultak útra. Felvetődik hát a kérdés: a törököktől kell-e félni, vagy az iszlámtól? A válasz egyértelmű. Csak meg kell magyarázni a választópolgároknak a különbséget.
2005. 07. 01. (IX/26)
