Benjamin Netanjahu. Sikerre éhesen Fotó: Reuters
Benjamin Netanjahu lemondása sokkolta a jobboldali Likud pártot, de megrázta a vele nagykoalíciót alkotó baloldali Munkapártot is. Egyrészt, mert Netanjahu még mindig nagy népszerűségnek örven a Likud soraiban, még mindig ő a kérlelhetetlenség, a keménység, a megalkuvást nem ismerő, büszke jobboldali izraeli politika egyik legmarkánsabb vezéralakja. Másrészt pedig érvei nem üres szólamok. Netanjahu szerint ugyanis Saron és a vele szövetségre lépett Simon Peresz gázai lépése megosztja Izrael népét, és a jövőben Jeruzsálem egységét is veszélybe sodorja. Amikor Ariel Saron miniszterelnökké választása után "Bibi" Netanjahut először külügyminiszternek, később pénzügyminiszternek nevezte ki, pontosan tudta, hogy a legfontosabb posztokat a legnagyobb politikai ellenfelének, a nála húsz évvel fiatalabb politikusnak adta. Nem azért, hogy kiengesztelje, vagy hogy lekenyerezze, nem is azért, hogy leszerelje politikai ambícióit, hanem azért, mert tudta, hogy ezzel a legmegfelelőbb embert állította e posztokra. Netanjahunak – azzal a hallatlan előnyével, hogy közel két évtizedet töltött az Egyesült Államokban, mi által, hogy ha kell, amerikaibb az amerikaiaknál, ugyanakkor cionista érzelmei és a Jeruzsálem iránti, családi hagyományokból is eredő szeretete miatt izraelibb az izraelieknél – diplomáciai tehetsége, szónoki képessége, a terrorizmus elleni tudományos gyakorlati munkássága, valamint nem utolsósorban alkotó közgazdasági tudása predesztinálta Saront arra, hogy e tárcákat adja ellenfelének. Netanjahu 1996-os miniszterelnökké választása után Saronnak adta a legmagasabb miniszteri tárcákat, majd \'99-es lemondásakor azt kérte a párt vezetőségétől, hogy Saront tegye meg utódjául. Ez az "oda-vissza játék" csak a kívülálló szemében tűnik játéknak. Mindketten tudták és tudják, hogy csak akkor lehetnek sikeresek, s velük együtt a pártjuk, ha egymás kezére játszanak. Mégis, időnként megkeresik az okát, hogy megmérkőzhessenek egymással. Ezt teszik majd most is. Azt is tudják, hogy aki éppen a hatalomra kerül, annak kompromisszumokat kell kötnie még saját magával is. De az mindig egy kicsit később történik
Netanjahu ugyanis bejelentette, hogy indul a pártelnöki, majd a miniszterelnöki székért kiírt versenyen, és természetesen meg van győződve arról, hogy azt meg is nyeri. Ebbéli meggyőződésében a közvélemény-kutatások eredményei már a gázai kivonulás előtti napokban is, azok után pedig még inkább őt látszanak igazolni. Míg Saronra ma a Likud választóinak csak 35 százaléka szavazna, addig "Bibi"-re 48 százalék tenné a voksát. Az egyetlen érv, ami Netanjahu ellen szól, az – legalábbis utódja, az új pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, Ehud Olmert szerint –, hogy azért nem érdemes őt választani a Likud elnökévé, illetve jelölni a miniszterelnöki posztra, mert az általános parlamenti választásokkor a szavazók nagy hányada – közte sok jobboldali érzelm? választó is – nem rá, hanem egy békepárti politikusra, nevezetesen Pereszre tenné a voksát. Más szóval Netanjahuval az élén, a Likud elveszítené a választásokat.
Ugyanis nem csak Netanjahu lehet Saron kihívója a következő választásokon. Peresz a zsidó telepesek gázai kivonulásának napján bejelentette, hogy ha Saron nem folytatja a zsidó telepek felszámolását Ciszjordániában, pártja nem marad tovább a kormányban, hanem a választásokon küzd meg a hatalomért. Ha pedig Ariel Saron el akarja kerülni a politikai válság mindkét változatát, valószínűleg csak egyetlen lehetősége marad: a 2006 októberére kiírt általános parlamenti választásokat előbbre hozni. Lehetőleg minél előbbre. Egyesek azt súgják neki, hogy annyira siessen, hogy még a palesztin terrorszervezeteknek se legyen idejük egy-egy nagyobb akciót végrehajtani, mert azok az ő – és Peresz – esélyeit rontanák, ugyanakkor Netanjahu malmára hajtanák a vizet. Egyértelműen Netanjahu mellett szól népszerű és igen sikeres gazdaságpolitikai tevékenysége. Nem egészen kétéves pénzügyminiszteri regnálása alatt képes volt arra, amire öt év óta, amióta a második intifáda tart, egyetlen izraeli pénzügyminiszter sem volt képes. A haldokló turizmus, a drasztikusan csökkenő külföldi befektetések, a totális gazdasági pangás után olyan gazdasági reformjavaslatokkal állt elő, amelyek megvalósításával e mostoha körülmények ellenére is fellendítette és virágzóvá tette ismét az izraeli gazdaságot. Volt bátorsága lefaragni a betonerős szakszervezetek által évtizedeken át kiharcolt, de sokszor már túlzott szociális juttatásokat, amelyek árán csökkenteni volt képes a magas adóterheket, és bizalmat ébresztett a bel- és külpiacon egyaránt. S hogy a lemondása mennyire sokkolta az izraeli bel- és külgazdaságot, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy lemondásának hírére a Tel Aviv-i tőzsdén akkora árfolyamcsökkenés következett be, amely arra kényszerítette a miniszterelnöki hivatalt, hogy azonnal közzétegye: a pénzügyminiszter távozása nem változtat az izraeli kormány mostanáig követett gazdaságpolitikáján.
2005. 09. 02. (IX/35)
