Formálisan csak a párt belső választásának dátumáról döntött hétfőn a 3050 tagú központi bizottság 2762 szavazáson részt vevő tagja arról, hogy már az idén novemberben, vagy csak az eredetileg tervezett időpontban, jövő év áprilisában tartsák-e meg a Likud tisztújító választását. A döntés előre hozását az expénzügyminiszter, a korábban miniszterelnöki posztot is betöltő Netanjahu szorgalmazta. Az a Netanjahu, aki kézzel-lábbal tiltakozott Saron gázai kivonulási tervének végrehajtása ellen, mondván: ezzel Izrael egyszer és mindenkorra lemond jogos jussáról, a nagy Izraelről, léte alapvető biztonságáról, ha tetszik létfeltételéről. S hogy mennyire nem áll egyedül e véleményével, azt ékesen bizonyítja a szavazás eredménye: a szavazók közül alig többen, mint százan, 1329 ellenében 1433-an voksoltak arra, hogy a pártelnöki s egyben a kormányfőjelölti választásokat csak egy fél év múlva rendezzék meg.
Mit számít az a fél év? Rengeteget. Ariel Saron, a jobboldali párt, a Likud feje ugyanis elvbarátai véleményét félredobva, csak ősi politikai ellenfelével, a baloldalt vezető Simon Peresszel szövetkezve volt képes megvalósítani nagyszabású – és tegyük hozzá –, bizonytalan kimenetelűnek látszó tervét, a Gázai övezet katonai kiürítését. S mert annak részeként az ott élő közel 9000 zsidó telepest is
– köztük mintegy négyezer gyermeket – kiparancsolt Gázából, Saron tudja, hogy a kompromisszumokra képtelen, vagy a zsidó hazát csak ennek a területnek birtoklásával elképzelni tudó jobboldali tömegek friss felháborodása egy közeljövőbeli választás során lesöpörhetné őt az izraeli politika porondjáról. Hogy ez ne történhessen meg, ahhoz elsősorban időt kell nyernie, hogy túlvészelje a politikai bizalomvesztést. Ha szerencséje van, a most megnyert féléves időszak az ő igazát bizonyítja – amennyiben viszonylagos béke lesz az izraeliek és a palesztinok között.
Persze mindez elsősorban nem Saronon múlik. Mert a Hamasz terroristái újult lendülettel lövöldözik a rakétáikat az izraeli területekre, és új módszereket is alkalmaznak: például civil izraeliek elrablását. És ezt Saronnak meg kell torolnia, hogy a terrorszervezetek ne bízzák el magukat, s hogy az izraeliek tudják: a kormány a békepolitikájával együtt sem hagyja gyilkolni a zsidó népet. Csakhogy a fegyveres harc újabb áldozatokkal jár. Emlékezzünk csak vissza az Oslói Szerződés megkötése, a ciszjordániai palesztin városokból történt katonai kivonulás utáni esztendőkre: soha annyi öngyilkos merényletet nem követtek el a palesztin terroristák mint akkoriban. Ha ez most is megismétlődne – és ezt Netanjahu is jól tudja –, Saron pillanatok alatt elveszítené a zsidó nép többségének körében kétségtelenül élvezett mai népszerűségét. Ez a veszély pedig fennáll.
Mint ahogy Netanjahu sem mondott le a szavazás után arról a szándékáról, hogy átvegye a hatalmat a Likudban. Elfogadta az alig-alig többségben lévők hétfői döntését, de a javaslatára leadott szavazatok nagy száma – miként hangsúlyozta – arra bátorítja, hogy folytassa a kampányát Saron politikája ellen. "Reális esélyét látom annak, hogy megnyerhetem az áprilisi előválasztásokat és én vezethetem a Likudot a jövő novemberi parlamenti választásokon" – mondta.
Ha még lesz akkor egyáltalán Likud. A hétfői szavazás eredménye ugyanis kétségtelenül arra utal, hogy a párt a kettészakadás útjára lépett. Az egyik frakció, a Netanjahu vezette csoport a hagyományos jobboldali elvek híve, a másik, a Saron-féle tömörülés azonban a pártvezér balratolódásával egy középvonalas irányt célzott meg. Így Saron, az egykori jobboldali héja abba a helyzetbe került, hogy útját a baloldali galambok egyengetik. S míg az ország összlakosságának körében egyre nő a népszerűsége, az általa vezetett pártban zuhanórepülésben van. Mit tehet? Egy új, centrista pártot alapít, amelyiknek – most úgy tűnik – minden esélye megvan a választási sikerre.
2005. 09. 30. (IX/39)
