Kész helyzet elé állította pártját Fotó: Reuters
Már-már úgy tűnt, hogy Amir Perec megválasztásával a Munkapárt hetekre magára vonja a figyelmet, de erre Saron olyat lépett, ami elhomályosította a volt szakszervezeti vezér megválasztását. Saron beváltotta fenyegetését, amiben kevesen hittek, és kilépett a Likudból, hogy egy új pártot hozzon létre. Saron persze semmi újat nem csinált, csak ismét bebizonyította, hetvenhét évesen ugyanúgy képes váratlan manőverekre a politikai színpadon, mint harminc éve a csatamezőn.
Az arab–muszlim, nyugati szélsőjobboldali és szivárványzászlós világban már olyan jól lehetett Saront utálni, népirtónak, háborús bűnösnek, palesztinfalónak bélyegezni, és azt hangoztatni, hogy élete egyetlen értelme, hogy kiűzzön Gázából meg Ciszjordániából minden arabot. Erre fogta magát, és idén nyáron végrehajtotta a szétválasztási tervet, ami jókora kavarodást okozott a világot csak kockában látni képes nyugati balliberális értelmiség berkeiben. Gyűlölni ugyan most is gyűlölik, már csak azért is, mert el kell ismerni, hogy végrehajtotta a magukat palesztinbarátnak tartó nyugati filmsztárok, akadémikusok, hivatásos megmondóemberek egyik régi álmát a hitnatkuttal, azaz a szétválasztással. Ezt a nyugati balliberálisok valószínűleg sosem bocsátják meg neki.
Saron most rendesen megkavarta az izraeli közvéleményt is: az őt tisztelő telepesek zöme kígyót-békát kiabál rá, míg a finnyás baloldaliak közül sokan, akik öt-hat éve még határozottan állították, hogy kivándorolnak, ha Saron lesz a miniszterelnök, és persze sosem szavaznának rá, most esetleg megváltoztatják véleményüket. Legújabb lépése pedig az általa alapított Likudot hozta kellemetlen helyzetbe (két hónappal az után, hogy újraválasztatta magát a párt elnökeként), mivel a mai helyzet szerint Netanjahunak és követőinek semmi esélyük arra, hogy a választásokon hatalomra kerüljenek, amire Saronnal, akinek népszerűsége igen magas, jó esélyük lett volna, még Amir Perec ellenében is.
Perec megválasztása az örök második Simon Peresz rovására szintén megrengette az izraeli belpolitikát, mivel Peresszel ellentétben Pereccel tárgyalni sem lehetett arról, hogy ne rúgja fel a nagykoalíciót. Kérdéses azonban, hogy ő lehet-e a Munkapárt (az Avoda) csodafegyvere. Az Avoda Barak látványos kudarca, azaz 2000 óta próbálja magát kétségbeesetten megtalálni, de minden próbálkozása, például a népszerű haifai polgármester, Avram Micna indítása Saron ellenében kudarcot vallott. Perec megválasztása afféle kétségbeesett kísérletnek tűnik, mert amennyi embert csábíthat az egykori szakszervezeti vezér személye, annyit taszíthat is. Perec a Hisztadrut élén elképesztő demagógiájával, az országot szíre-szóra lángba borító sztrájkjaival, és az eddigi miniszterelnökökéhez képest szerény katonai pályafutásával nem igazán vonzó jelenség. Viszont felmérte, hogy egy szociális programmal sok szavazatot szerezhet, hiszen az intifáda alaposan megviselte az izraeli gazdaságot, és a komolyabb (sokak által argentin típusúnak vizionált) problémáktól részint a rendkívül erős kutatás-fejlesztés és high-tech ipar mentette meg, részint Netanjahu radikális, de bátor lépesei, amelyekkel a szinte skandináv szint? jóléti és szociális intézkedéseket nyirbálta meg, ami sok izraeli megszokott életszínvonalát rontotta. Ők lehetnek azok, akik Perecre szavaznak, ha valóban előáll egy többé-kevésbé komoly programmal, és ha a választók inkább hajlanak a szociális ígérgető politikára.
Perec a palesztin–izraeli kérdés rendezésében úgy tűnik, folytatná a munkapárti hagyományokat, sőt szinte
a szélsőbalon elhelyezkedő párt, a Merec politikája felé közelít. Mahmúd Abbász mindenesetre szuperlatívuszokban méltatta Perecet, aki egyébként az izraeli karikaturisták kedvenc modellje jellegzetes bajuszával. A palesztin elnök olyan embernek nevezte, akivel békét lehet kötni. Ehhez képest jókora fordulat, hogy a palesztin vezetés hétfő óta már Saronban, és új pártjában látja a béke zálogát. Az új pártnak egyelőre még nincs neve, mert a Cipi Livni-féle elnevezés, a Mifleget Achrait Leumi, azaz a Nemzeti Felelősség Pártja elnevezésre Saron még nem adta áldását. Nem véletlenül persze, ugyanis Saron nem sokkal a kiválását követő egyik nyilatkozatában a pártalapítás fő céljának a végleges rendezést nevezte meg. A kijelentés meglehetősen homályos, és valószínűleg több benne a választási propaganda és a külföldnek szóló gesztus, mint az átgondoltság, azaz aligha lehet kiolvasni belőle, hogy létezne bármilyen terv a ciszjordániai kivonulásról. Azt persze, hogy mi lehet Saron valódi célja a választások megnyerése esetén, felesleges firtatni, csak annyi biztos, hogy most megszabadult a kényelmetlen Likud-beli belső ellenzéktől, amellyel a csatározás az utóbbi időben már rengeteg energiáját emésztette fel. Ezenkívül azonban merőben dőre próbálkozás Saron taktikáját kiismerni. Bár e sorok írója nem katonai szakértő, de tény, hogy Saron katonai sikereinek kulcsa mindig is váratlan húzásaiban és előrelátásában rejlett. Amikor az ellenség felfogta, hogy mi volt első lépésének lényege, már az ötödiknél tartott és a nyolcadikon gondolkozott. Bár, mint minden stratéga vagy politikus, úgy Saron is elszámíthatja magát, de valószínű, hogy már előbbre jár a tervezésben, mint ahogy azt a szakértők és a hírelemzők gondolnák. Ezért legfeljebb csak a lehetséges forgatókönyveket vázolhatjuk fel.
Most úgy fest, hogy három pártnak van esélye komolyabb eredményre: Saron új pártjának (amely az első felmérések szerint a legesélyesebb), a Munkapártnak, valamint a Likudnak, amely viszont ugyanezen felmérés szerint szokott mandátumainál jóval kevesebbet kapna, nagyjából annyit, amennyit a hetvenes években, amikor a párt (egyik elődpártja) még a Cherut volt. Emellett számtalan tényező is felmerülhet, amelyek újabb meglepetéseket okozhatnak. Az első kérdés, hogy Perec mennyire tud népszerűvé válni, új szavazókat szerezni, visszacsábítani a csalódottakat, vagy éppen megakadályozni, hogy a munkapárti szavazatok Saronhoz vándoroljanak. Esetleges nagy népszerűsége a későbbiekben egy Saronnal vagy éppen a Likuddal kötött koalíciót is eredményezhet. Valószínű, hogy Perec katonai tapasztalatainak hiánya, a Hisztadrut népszerűségének visszaesése (amiben nagy része volt a Perec-féle sztrájkpolitikának is) nem fog a Munkapártnak kedvezni.
A második kérdés: hova áll majd az utóbbi választások nagy győztese, a Tomi Lapid által vezetett jobboldali liberális Sinuj, és meg tudja-e ismételni múltkori sikerét?
A harmadik kérdés: elegendő lesz-e Saron népszerűsége, elegendő lesz-e egy húzónév az új párt sikeréhez, és kiket tud a riválisoktól átcsalogatni? Ez ugyanis sokban befolyásolhatja a párt politikai arculatát. Mert bár sokak szerint az új párt a Munkapárthoz áll közelebb, ez azonban korántsem lejátszott meccs, annál is inkább, mert Saron eredendően jobboldali-konzervatív politikus, és jelenleg úgy tűnik, hogy Saront sokan követik a Likudból, főleg a liberális, de jobboldali liberális tagok, akik a pártot a jobbközépen tarthatják.
A negyedik, és talán a legizgalmasabb kérdés: mihez kezd a Likud, amely talán most kezdi felfogni, hogy Saron nemcsak fenyegetőzött a távozás gondolatával. Lehetséges, hogy Benjamin Netanjahu, akit sosem lehet leírni, vonzó programmal képes előállni, és képes feltornázni a Likudot, de ugyanakkor az is lehet, hogy Saron ellenzéke háttérbe szorul, vagy meggondolja magát, látván hogy politikai sikerük Saron kezében nyugszik. Ebben az esetben elképzelhető, hogy a két párt egymásra talál, és egyesül – kérdés, hogy a tagságban a Saron iránti düh az erősebb, vagy az a félelem, hogy kiszorulnak a hatalomból.
Az, hogy a vázolt forgatókönyvek, lehetőségek közül melyik fog megvalósulni, többek között a palesztin fél viselkedésétől is függ. Nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy egy esetleges terrorhullám kinek kedvezne, hiszen egyik oldalról visszavetheti Saron népszerűségét, másik oldalról viszont megerősítheti pozícióit, ha sikeresen közvetíti az Egyesült Államok és az EU felé, hogy több engedmény, további területek feladása anélkül, hogy a palesztinok komolyan küzdenének a terror ellen, aláásná Izrael biztonságát. Ebben az esetben széttárhatná a kezét, hogy mi mindent megpróbáltunk, lehetőséget adtunk a palesztinoknak, hogy bizonyítsanak Gázában – további engedményekre nem vagyok hajlandó. És ha ezt a nyugati politikusok, különösen Washington elfogadja, és fanyalogva bár, de felhagy a további kivonulás követelésével, akkor Saron talán még a csalódott telepesek egy részének támogatását is visszaszerezheti – főleg, ha egyes ciszjordániai telepek és Jeruzsálem zsidó negyedeinek bővítését folytatja, illetve megígéri a bővítések folytatását.
Amennyiben a választásokig viszonylagos nyugalom lesz Izraelben, beleértve a Gázával szomszédos területeket, újra megindulna az idegenforgalom, és megnőne a befektetési kedv, vagyis ismét emelkedni kezdene az életszínvonal, akkor az alighanem gyengítené Perec esélyeit, viszont sokat lendítene a szigorú pénzügyi reformokat megvalósító Netanjahu helyzetén.
A legreálisabb forgatókönyvnek jelenleg Saron győzelme és egy, a Sinujjal alkotott koalíció látszik. Azonban Izrael az az ország, és a Közel-Kelet az a térség, ahol bármikor bármi megtörténhet. Elvégre néhány éve senki sem hitte, hogy Saron kilép az általa alapított pártból, vagy hogy baloldaliak fognak rá szavazni, miközben a telepesek lesznek új ellenfelei. Néhány hete senki nem hitte, hogy Pereszt legyőzi Perec (akinek neve a nyugati újságírók bosszantására kísértetiesen hasonlít a nagy előd nevére), annak ellenére, hogy a veterán politikus már több fontos szavazáson is alulmaradt, legutóbb éppen a köztársasági elnöki választáson Mose Kacavval szemben.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Peresz és Saron régi jó barátok, vagy hogy a két nagy párt bármikor képes nagykoalícióba tömörülni, úgy hogy egykori miniszterelnökök miniszterek lesznek az ellenfél kormányában, akkor kijelenthetjük, hogy minden megtörténhet, akár a ma legkevésbé valószín? lehetőség is, s akkor magyarázkodhatnak a szakértők. Pedig nem történt semmi más, mint hogy nem vették figyelembe a Közel-Kelet realitásait, amelyek fő ismérve, hogy semmin sem szabad meglepődni.
2005. 11. 25. (IX/47)
