Olmert és Peresz. Saron nélkül is megmarad az egység?
A Kadima választási kampányának középpontjába – a palesztin békeszándék és
közreműködés híján – az ország végleges határainak legkésőbb 2010-ig való
egyoldalú kijelölését állította. A százhúsz tagú knesszetben megszerzett
huszonkilenc képviselői hely elég ahhoz, hogy más pártokkal koalícióra lépve
kormányt alakítson, ahhoz azonban talán kevés, hogy a párt e nagy ívű programját
meg is valósíthassa.
Az előrejelzések decemberben még negyvenkettő-negyvenöt mandátumot jósoltak az
Ariel Saron kormányfő által frissen megalakított tömörülésnek. Saron januári
megbetegedését követően azonban a Kadima népszerűsége rohamosan csökkent. A párt
kezdettől fogva baloldali és mérsékelt jobboldali politikusokból állt össze,
akiket nem egy jól kimunkált, új ideológia, hanem sokkal inkább Ariel Saron
kormányfő hiteles személyisége tartott egybe. Meir Sheetrit, a Saron-kormány
egykori oktatási minisztere büszkén jelentette be, hogy az új pártnak sikerült
megszabadulnia minden ideológiától: „Nem kell tovább cipelnünk Zeév
Zsabotyinszkij és Berl Katzenelson [az előbbi a Likud, míg az utóbbi a Munkapárt
szellemi megalapítója volt] örökségét a hátunkon. Mi csak a jövőbe tekintünk.” A
kérdés persze az, hogy egy ilyen „pragmatikus” párt karizmatikus vezetőjének,
Ariel Saronnak a hiányában egységes maradhat-e egyáltalán.
A felületes szemlélő számára is szembetűnő, hogy a választók döntését elsősorban
a gazdasági és szociális kérdések befolyásolták. A béke és biztonság ügye ezzel
szemben háttérbe szorult. Ez abból is látható, hogy a Munkapárt, a Sasz és a Gil
Nyugdíjasok Pártja ért el viszonylagosan jó eredményt, mert a gazdaságra és
szociálpolitikára fektették a hangsúlyt. Az Avigdor Lieberman vezette Izrael a
Hazánk, amely a bűnüldözést emelte ki kampányában, nemcsak megőrizte, de növelte
is korábbi súlyát.
2006. 04. 07. (X/14)
