Izraeli harckocsik bevetés előtt
Fotó: AP
Mi az oka ennek?
– A folyamat a nyolcvanas évek óta tart. Az egyik ok a nyugat-európai
politikai és értelmiségi elit következetes Izrael-ellenessége, amelyet az
egymást követő izraeli kormányok sikertelenül próbáltak leszerelni azzal, hogy
Izrael biztonságának rovására engedményeket tettek. A másik az egyetlen
valamennyire megbízható szövetséges, Amerika magatartása, különösen a
Clinton-éra idején: beindult az oslói folyamat, Arafat visszatért Gázába,
elkezdődött a második intifáda. Ide kell még sorolnunk Dél-Libanon megszállását
is: itt nem a megszállással volt a baj, hanem azzal, hogy Izrael nem tudta
elfogadtatni a világgal, hogy ez egy indokolt és szükséges hadművelet.
Naszrallah sejk az elmúlt években azzal kérkedett, hogy a Hezbollah űzte ki
az izraeli hadsereget Libanonból, és most is sikerrel száll szembe a
megszállókkal. Ez csak propaganda, vagy tényleg így is gondolják?
– A nyilvánvaló retorika mellett tény, hogy Izrael ellenségei egyre
sikeresebben alkalmazták az úgynevezett negyedik generációs hadviselés
eljárásait, amelyekkel szemben a fegyveres erők tehetetlennek tűntek: tűzerejük
nagyrészt hatástalannak bizonyult. A Hezbollah sikerrel vette föl a harcot
Izrael ellen Dél-Libanonban, és a közel húszéves gerillaharcban visszavonulásra
késztette a Közel-Kelet legerősebb hadseregét. Az első intifáda eredményeként
Arafat és a PFSZ visszatért Gázába és Ciszjordániába, a második intifáda
eredményeként pedig Izrael kivonult Gázából és Ciszjordánia jelentős részéből. E
fejlemények következtében az izraeli fegyveres erők fokozatosan elvesztették
elrettentő hatásukat. Erejük, csapásmérő képességük változatlan – de Izrael
ellenségei egyre kevésbé tartanak tőlük, visszafogottságukat Izrael ellenségei
gyengeségnek tartják.
Mit ért „negyedik generációs hadviselés” alatt?
– A negyedik generációs hadviselés lényege, hogy ismét megjelentek a nem
állami hadviselő felek, a hadviselés szabályaival összeegyeztethetetlen eszközök
és eljárások. Nincsenek világosan felismerhető frontvonalak, nincs könnyen
azonosítható ellenség egyenruhát viselő katonákkal, hadosztályokkal,
főparancsnoksággal, katonai infrastruktúrával, hátországgal. Mindenkit veszély
fenyeget, mert a támadások célpontjai elsősorban a civilek és a civil
infrastruktúra. A negyedik generációs hadviselés harcosai – elsősorban, de nem
kizárólag, a terrorista szervezetek – váratlan, kiszámíthatatlan támadásokkal az
élet minden területére kiható bénító rettegést és aggodalmat keltenek, és ezzel
lehetetlenné teszik a polgárok normális, mindennapi tevékenységét. Bár ez a
hadviselés nem az iszlám világ vívmánya, szervezési elvei sokkal jobban illenek
az iszlám hagyományos hadviselési módszereihez, mint a nyugatiakhoz.
A Hezbollah támadásait az izraeli rakétavédelmi rendszer miért nem tudta
elhárítani?
– Rakétavédelmi rendszert csak a nagy lőtávolságú, potenciálisan nagy
pusztításra képes ballisztikus rakéták, mint a Scudok vagy az iráni
Sahab-sorozat ellen érdemes és szabad létrehozni. A kis lőtávolságú harcászati
rakéták, katyusák röppályája alacsony, repülési idejük rövid, gyakorlatilag
lehetetlen őket a mai technológiával a célba érkezésük előtt lelőni. De nem is
érdemes ezzel kísérletezni, mivel romboló erejük beépített területen elég kicsi.
Ezeket a jelenleg alkalmazott módszerrel kell leküzdeni: a rakétavető járműveket
kell kilőni. Izrael rakétavédelmi rendszere a Khetz–2 (vagyis Nyíl) egyébként
nagyon hatékony – gyakorlatilag vezető helyen van a világon. Ám nagyon költséges
is: egy bejövő rakéta megsemmisítése 1-1,5 millió dollár. Izrael jelenleg két
teljes rendszerrel rendelkezik, ezek együtt harminc rakétát tudnak egy időben
követni és támadni. A Hezbollah rendelkezik néhány nagyobb rakétával is, de úgy
gondolom, hogy Naszrallah nem tudja beváltani fenyegetését, miszerint a
támadásokat egész Izraelre kiterjeszti. A hidak lebombázásával és az állandó
megfigyeléssel Izrael elég sikeresen elszigetelte a hadszínteret. Az eddig
használt 112 és 220 milliméteres rakétákat is nehéz lesz észrevétlenül pótolni.
Újabb, nagyobb rakétákat, tüzérséget behozni még nehezebb lesz. És kétséges,
hogy Irán egy kudarcba fulladt befektetést további erőforrások mozgósításával
akarna menteni.
A nemzetközi közvélemény nagy része Izraelt ítéli el a „túlzott mértékű”
válaszcsapások miatt
– Izrael megkérdőjelezhetetlen casus bellivel rendelkezik: egy szuverén
ország területéről támadás érte. A támadások beszüntetéséhez szabott izraeli
feltételek pedig igen mértéktartók: az elfogott katonák szabadon bocsátása, a
Hezbollah eltávolítása a határról (szó sincs tehát megsemmisítésről) és a
határövezetben a libanoni fegyveres erők felvonultatása.
A kánai tragédia kapcsán is látszott, hogy a világsajtó alig foglalkozott azzal,
hogy a civil áldozatokkal járó csapás kiváltó oka az volt, hogy a faluból napok
óta rakétákkal lőtték Izraelt. Ennyire hatásos lenne az arab propaganda?
– Az Izrael biztonságpolitikai érdekeit magyarázó, az ország ellenségeit
cáfoló propaganda gyakorlatilag nem létezik. Izraelnek a kritikákra adott
válaszokkal meg kellene győznie a nemzetközi közvéleményt arról, hogy az igazság
az ő oldalukon áll. Ezt nem látom sehol. Az információforrások
megsokszorozódtak, az embereknek több idejük van odafigyelni a világ
eseményeire. A radikális iszlám szervezetek számára ez óriási lehetőséget
teremt: a médiumok manipulálásával az ellenség szövetségeseire, hátországára, a
civilekre, a politikai döntéshozókra közvetlen hatást tudnak gyakorolni, közben
szinten tudják tartani saját híveik elkötelezettségét is, új híveket tudnak
toborozni, és az el nem kötelezettekben rokonszenvet ébresztenek ügyük iránt.
Hihetetlen ügyességgel használják ki a modern tömegtájékoztatás lehetőségeit, és
ebben óriási segítséget kapnak maguktól a megtámadott társadalmaktól vagy azok
befolyásos rétegeitől is. Az európai kormányok meg sem próbálják semlegesíteni a
radikális iszlám propagandát, gyakorlatilag semmilyen koordinált választ nem
adnak. A közvéleményt formáló értelmiségi és sajtóelit kritika nélkül ismétli a
legképtelenebb állításokat, és figyelmen kívül hagyja az ellenkező irányba
mutató bizonyítékokat, agyonhallgatja a vallási motiváció szerepét.
Gyakorlatilag elismeri a terrorista erőszak létjogosultságát azzal, hogy
egyenlőségjelet tesz a terrorista akciók és a fegyveres erők antiterrorista
tevékenysége közé.
2006. 08. 05. (X/31)
