A bejelentést megelőző napon, július 31-én jelent meg a szentpétervári
sajtóban az a rendőrségi értesülés, mely szerint Oroszország első és a világ
második legnagyobb múzeumából 221 műtárgy tűnt el. Az első becslések szerint az
eltűnt tárgyak összértéke mintegy 130 millió rubel (kb. 5 millió amerikai
dollár), szakértők azonban a teljes lista alapján 3 milliárd rubelben (kb. 110
millió amerikai dollár) határozták meg a keletkezett veszteséget. Az eltűnt
alkotások a 19. század végi és a 20. század eleji orosz kultúrtörténet szerves
részét képezik.
A híres múzeum teljes kollekciója mintegy 3 millió tételből áll, ezeket
különböző gyűjteményekbe rendezték. A felmérhetetlen kincs darabjai jórészt
raktárakban várnak egy-egy időszakos kiállításra, restaurálásra. Az állandó
kiállítás a gyűjtemény leglátványosabb, de darabszámát illetően elenyésző része.
A botránnyá szélesedett történet tavaly nyáron az Ermitázs Orosz Kultúrtörténeti
osztályán megkezdett rutinszerű ellenőrzéssel indult. Már három hónapja tartott
a leltárazás, amikor az egyik gyűjtemény kezelője váratlanul elhalálozott. A
helyére kinevezett kezelőnek tételesen adták át a gyűjteményt, ekkor derült ki,
hogy 221 tétel hiányzik a leltárból. Ez a tény eleinte nem okozott különösebb
pánikot: sajnálatos módon a múzeumi dokumentáció egyelőre a Gutenberg-galaxis
foglya, elég egy elhibázott szállítólevél, és a műtárgy a restaurálás (vagy
időszakos kiállítás) végeztével egy másik osztály másik gyűjteményébe kerül.
Időről időre rátalálnak a „kalandorokra”, és átszállítják azokat eredeti
tárolóhelyükre. Noha ennyi tárgy még sose indult „vándorútra”, a múzeum
alkalmazottai eleinte reménykedtek, hogy a hiányzó tárgyak előkerülnek. A
csodavárás idejének leteltével azonban rendőrségi bejelentés következett.
A legkézenfekvőbb gyanúsított a leltárazás kezdetén elhunyt gyűjteménykezelő
volt, ám kollégái szerint kizárt az elkötelezett, becsületes asszony részvétele
a rablássorozatban. A boncolás szerint az asszony trombózisban halt meg, nem
stressz okozta infarktusban. Teljesen általános a múzeumi életben, hogy a
gyűjteményeket az ügyért fanatikusan lelkesedő, azt határtalanul szerető,
elkötelezett emberek kezelik. Törvényszerű, hogy életüket fiatalon szentelik
oda, és mindhalálig valamilyen gyűjtemény gazdái maradnak. A belügyminisztérium
nyomozócsoportja a bűnelkövetés törvényszerűségeit veszi inkább figyelembe,
szerintük „aligha tűnhet el ekkora mennyiségű műkincs a múzeum munkatársainak
közreműködése nélkül”, különösen annak ismeretében, hogy egy-egy gyűjteményhez
mindössze három, legfeljebb négy ember fér hozzá.
Piotrovszkij szerint a „múzeumoknak házon belül is meg kell birkózniuk a
kialakult helyzettel, és ellen kell állniuk a szervezett bűnözés által rájuk
gyakorolt nyomásnak”. Nem világos, hogyan tudják nélkülözni a múzeumok a
rendfenntartó erők segítségét, de Piotrovszkij elismeri ezzel, komoly gondjaik
vannak. Ugyanakkor nem ez az első eset, hogy Szentpéterváron olyan hírek
keringenek, hogy az Ermitázs raktáraiban sorra másolatok váltják fel az
újgazdagok otthonaiba áramló eredeti alkotásokat. Ezek természetesen nem
megerősített híresztelések, inkább a társadalom pesszimista reakciója arra az
immár évtizedes jelenségre, hogy ami korábban állami tulajdon és közkincs volt,
az ma könnyen (földalatti) aukciósházak kalapácsa alá kerülhet. Mi állíthatja
meg a műkincsek szétrablását, ha manapság tömegével lopják a stratégiai
jelentőségű ritkaföldfémeket, óriási mennyiségű faanyagokat és az államtitkokat?
2006. 08. 19. (X/33)
