Khomeini ajatollah már huszonhét évvel ezelőtt megkezdte a végső globális
harc ideológiai előkészítését, és egyértelműen definiálta az ellenséget is: a
dzsihád Amerika, vagyis a „Nagy Sátán” és Izrael, azaz a „Kis Sátán” ellen
zajlik. Az iskolai tankönyvek következetesen készítik fel az iráni fiatalokat a
Gonosz elleni végső harcra és a mártíromság privilégiumára. Egy 11. osztályos
tankönyv így idézi az ajatollahot: „Vagy szabadok leszünk itt a földön, vagy
megtapasztaljuk a még nagyobb szabadságot, ami a mártíromság. Vagy örömmel
rázunk kezet, amikor az iszlám győzedelmeskedik a világ felett, vagy mindannyian
az örök életre és a mártíromságra megyünk. Mindkét esetben miénk a győzelem és a
siker.”
Amint Bernard Lewis is megjegyzi: egy ilyen jövőképpel rendelkező ellenséggel
szemben nincs kellő elrettentő erő. Az iráni vezetést szemmel láthatóan cseppet
sem zavarja az, hogy amennyiben Izraelt letörölnék a térképről, ezzel „palesztin
testvéreiket” is megsemmisítenék, vagy hogy egy esetleges izraeli
válaszcsapásban több tízezer iráni civil veszthetné életét. Amint az a libanoni
konfliktusban is kiderült, e világkép szerint ugyanis a civil áldozatok ilyenkor
mártírnak számítanak, akiknek tulajdonképpen „szívességet” tettek azzal, hogy
„besegítették” őket a Paradicsomba.