Már a cím is sokatmondó, a nyugati balliberális körökben közhelyként
emlegetett apartheidpolitikával vádolja Izraelt. Nem volna meglepő, ha
kiderülne, hogy a történelemmel hadilábon álló, az 1968 utáni leegyszerűsített
egyetemi képzésből kinövő értelmiségiek, újságírók zavarba jönnének, ha
megkérdeznék tőlük, mit is jelent az apartheid – viszont jól hangzik, Dél-Afrika
közelmúltjából ismert, kellemes borzongást okoz. Azt nem szükséges
végiggondolni, hogy az apartheid mereven szétválasztotta a dél-afrikai
állampolgárságú feketéket és fehéreket, tiltotta a vegyesházasságot,
elkülönítette őket a buszokon, a vonatokon, az éttermekben, a közintézményekben,
külön területre telepítették, és többek között külsejük alapján fekete, fehér
vagy vegyes csoportba sorolták őket. Ezek között aligha van egy olyan is, mely
az izraeli állampolgárságú arabokat, beduinokat, drúzokat sújtaná. A nem izraeli
állampolgárságú gázai, ciszjordániai palesztinokra (akik nem is akartak izraeli
állampolgársághoz jutni) pedig azért vonatkoznak más törvények, amiért minden
állam más elbírálásban részesíti azokat, akik nem rendelkeznek az adott ország
állampolgárságával.
Carter sincs tisztában a szavak jelentésével, ahogy a helyzettel sem, de
megoldási ötletei azért vannak, ugyanúgy, ahogy utódjának, Bill Clintonnak
voltak, aki hasonlóan életrevaló ötletekkel akarta megoldani az
izraeli–palesztin problémát. Az eredményt ismerjük: második intifádának fogják
nevezni a történelemkönyvek. Carter a „jó amerikai elnök”, a „bezzeg-elnök”,
akit nagyon szeretnek Európában azért, mert mindenkire kedvesen mosolygott, és
nem tett semmit. Illetve ha tett, az inkább protokolláris volt, vagy csak arra
volt jó, hogy elodázza a problémákat. A Camp David-i békekötés Szadat és Begin
között legkevésbé az ő érdeme, inkább Izraelé és egy józan arab politikusé,
Carter csak a nevét adta hozzá. Viszont aktívan vett részt a CIA leépítésében, a
védelmi kiadások lefarigcsálásában, amit később Clinton fejezett be, s aminek
jelenleg látjuk eredményét a siralmas iraki és a szeptember tizenegyedike előtti
hírszerzési teljesítményben. Carter más szempontból is sikeres volt a
Közel-Keleten: sikeresen kommunikálta az iráni rezsimnek, hogy nyugodtan
fogságban tarthatják a teheráni amerikai nagykövetség alkalmazottait. Nem
véletlen, hogy az új elnök, Ronald Reagan beiktatása után szabadultak ki a
foglyok, Reagantől ugyanis tartott az iráni vezetés, mert kevesebbet mosolygott,
ellenben kemény retorziókat helyezett kilátásba. Szintén Reagan volt az, akinek
sikerült megállítani – legalább egy időre – a biztonságpolitika erózióját,
sajnos csak Clinton színrelépéséig. Megnyugtató tehát, hogy egy ilyen sikeres
elnök próbál Izraelnek tanácsokat adni.
2006. 12. 07. (X/49)
