hetilap

Fotók: AP

A palesztin politikai vezetés éppen azt igyekszik bebizonyítani a világnak,
hogy azoknak volt igazuk, akik szerint a palesztinoknak nem az önálló állam, nem
a függetlenség a céljuk. Az elmúlt másfél évben a palesztin vezetés Gázában
egyáltalán nem törekedett egy normálisan működő államszervezet, infrastruktúra
létrehozására. Erre aligha lehet mentség, hogy az EU és az Egyesült Államok is
befagyasztotta a segélyeket, mert a Hamasz-kormány semmit nem tett annak
érdekében, hogy ez ne történjen meg, miközben fegyverekre, rakétákra mindig
talált forrásokat. Túl azon, hogy vérig sértette az uniót, amikor a dán
karikatúrabotrányok idején nem állította le az EU irodáit szétverő tömeget,
hanem másnap már a segélyeket követelte, semmit nem tett, amivel kiérdemelte
volna az Egyesült Államok vagy az egyébként palesztinbarát EU bizalmát. A
nemzetközi közösség és Izrael nem kért lehetetlen dolgokat: Izrael elismerését
és utána a tárgyalások megkezdését Izraellel. Ezt a palesztinok elutasították,
helyette az iráni fegyver- és pénzadományokat választották. A választás szabad,
de a következményeit viselni kell. Ez a következmény a nemzetközi támogatás
leállítása és az ebből fakadó problémák, melyek most polgárháborúhoz vezettek.

Izrael számára bizonyos könynyebbséget jelent, hogy a palesztin frakciók
egymással harcolnak, hiszen így a belháború eltereli a terroristaszervezetek
figyelmét az országról. Ugyanakkor veszélyes is lehet a helyzet, mert az európai
politika szokásai és a Baker, Carter képviselte politikai doktrína szerint
ilyenkor a Nyugat rendszerint abban látja a megoldást, hogy Izrael tárgyaljon a
palesztinokkal, és adjon át újabb területeket, nehogy esetleg újra kelljen
gondolni, hogy mi is a palesztinoknak és arab–iráni támogatóiknak a valódi
célja. Egy ilyen politikai fordulat pedig további bátorítást jelenthet Irán és
Szíria számára, ami egy új háború gyújtópontja lehet. Erre a háborúra Izraelnek
komolyan fel kell készülnie, s most, hogy a palesztin belháború miatt
lélegzetvételnyi időhöz jutott, újra kell építenie stratégiáját.

Izrael a libanoni háború idején mintha elfelejtette volna, hogy a high-tech
hadviselés múltbeli sikereinek csak egy szeletét képezte, és sikerét a kiváló
hírszerzés és a jól felkészített speciális egységek bevetése biztosította. Több
katonai szakértő szerint is későn indították be a szárazföldi hadműveleteket,
nem arattak egyértelmű győzelmet, márpedig a legkisebb részsiker is, amit az
iszlám fundamentalizmus győzelemként kommunikálhat, további támadások
kiindulópontja lehet. Az Olmert-kormányzat és a Haluc vezette hadvezetés a
kényelmesebb utat választotta. Holott Izrael eddigi története során talán még
egyszer sem fordult elő, hogy sem Európa, sem az Egyesült Államok nem akarta
lefogni a kezét. Magyarázat, de nem mentség, hogy ezt alighanem Olmerték sem
akarták elhinni, s nem éltek a kínálkozó lehetőséggel. Ehelyett átvették az
amerikaiak által használt, a technikára alapuló módszereket – miközben
Amerikának kellett volna átvennie az izraeli tapasztalatokat. Ezért Gilad Salit
és a libanoni határnál elrabolt katonák még mindig foglyok, s a hadsereg csak
egy hónap után jutott el addig a területig, ahonnan a rakéták zömét kilőtték, s
csak az izraeli katonák, tartalékosok kiváló alapkiképzésének köszönhető, hogy
több súlyos helyzetből is ki tudták vágni magukat. Ahhoz, hogy egy leendő
háborút valódi sikerrel tudjon megvívni, vissza kell térni a hatvanas-hetvenes
évek szellemiségéhez. Izraelnek van mihez visszatérni, a második intifáda is
bizonyítja, hogy a régi, bevált rendszer ma is működne, és bármikor felújítható.
Izrael bizonyos értelemben óriási esélyt kapott, hiszen a problémákkal egy olyan
háborúban kellett szembesülnie, amelyben a létét nem fenyegette veszély, és most
ironikus módon a palesztinok adnak lehetőséget a sorok rendezésére. Azonban ha
Izrael nem él a libanoni háború tapasztalatai és a palesztin helyzet által
nyújtott lehetőségekkel, akkor a Hamasz és a Fatah harcának következményei – a
túlmozgásos európai politika kompenzációs kísérlete, s a Hamasz győzelme
érdekében magát aktivizáló Irán – új háborúhoz vezethetnek, és komoly veszélybe
sodorhatják az országot.

A hadvezetésnek és a politikának nemcsak a hagyományos védelmi doktrínát kell
azonban újraépítenie, hanem le kell vonnia a szükséges konzekvenciákat, és nem
olyan valós és álbotrányokkal múlatni az időt a felelősség felvállalása helyett,
mint amilyen a Kacav-ügy, amelyek nemcsak a felületes szemlélő számára sugallják
azt, hogy az Olmert-kormányzat inkább ezekbe menekül, mint hogy komolyan
foglalkoznia kelljen a háború tapasztalataival. Az izraeli balliberális
értelmiségnek, politikai elitnek vissza kell térnie arra az útra, amely az
ország biztonságát tartotta prioritásnak, és ez volt a nemzeti konszenzus
alapja, így az ország vezetői számára kötelező volt, hogy jól ismerjék a
biztonsági problémákat, és kiismerjék magukat a jelenlegi, a gázai konfliktus
miatt is bonyolódó helyzetben. Kertész Imrét parafrazálva: a gondolatnyi
csendben, míg a kivégzőosztag újratölt, ezt a munkát kell Izraelnek nagyon
gyorsan elvégeznie.

Belháború

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek