Giorgio Napolitano olasz államfő nem fogadta el Romano Prodi miniszterelnök
múlt szerdán bejelentett lemondását, hanem a Szenátus bizalmi szavazását kérte
arról, a kialakult helyzet ellenére biztosítható-e a jövőben a Prodi-kormány
működéséhez szükséges parlamenti támogatás. Prodi azt követően jelentette be
lemondását, hogy a külpolitikai terveinek megvalósításához szükséges szenátusi
szavazás során elvesz-tette a többség támogatását. A lemondás nem volt
szükségszerű, de Prodi bejelentette, hogy csak egyértelmű támogatás mellett
folytatja munkáját. A bizalmi szavazásra is csak azt követően kerül sor, hogy a
hétvégén sikerült a kilenc pártból álló többséggel feltétel nélkül elfogadtatnia
tizenkét pontba foglalt – többek között Olaszország nemzetközi vállalásainak
teljesítésére irányuló – programját.
A politikai nézeteit tekintve mélyen megosztott baloldal számára az egyetlen
kohéziós erőt az jelenti, hogy megértette, csak Prodi támogatásával kerülheti el
az előrehozott választásokat, mely utat engedne Silvio Berlusconi volt
miniszterelnöknek a hatalom felé. Politikai elemzők szerint azonban kérdéses,
mire lesz elegendő ez az egyetlen közös pont, és mikor törnek újra a felszínre a
szinte kibékíthetetlennek tűnő ellentétek. Napolitano mégis Prodi hatalomban
tartását találta az egyetlen járható útnak ahhoz, hogy megóvja országát attól a
már-már hagyományosnak mondható belpolitikai káosztól, amelynek eredményeképpen
1945 óta már hatvanegy kormányt fogyasztott el az olasz közélet.
Prodi múlt heti fiaskója ugyanakkor a hazai gondokon túl arra is rávilágít,
milyen kockázatos is lehet ma Európában a Bush-kormány külpolitikáját támogatni.
Prodi ugyanis annak kapcsán vesztette el támogatottságát (két szélsőségesen
Amerika-ellenes baloldali szenátor ellenszavazata formájában), hogy az
Afganisztánban állomásozó nemzetközi haderőben (ISAP) szolgáló olasz egység
feladatának teljesítéséhez, valamint egy észak-olaszországi amerikai légibázis
bővítésnek finanszírozásához kérte a parlament támogatását. Prodi azonban
kijelentette: nem hajlandó változtatni Olaszország immár ötvenéves védelmi
politikáján, mely három pilléren, az Európai Unióval, az ENSZ-szel és a NATO-val
való együttműködésen nyugszik.
Milánóban eközben megkezdődött annak a huszonöt CIA-ügynöknek a pere, akiket egy
terrorizmussal gyanúsított egyiptomi származású imám elrablásával vádol az olasz
ügyészség. Az imám milánói elrablását az olasz és az amerikai titkosügynökség
közösen hajtotta végre, emiatt a büntetőjogi eljárás megindítása azon túl, hogy
nevük publikálása miatt életveszélybe sodorja az érintett ügynököket és aláássa
a terrorizmus elleni küzdelmet, élesen ellentmond a nemzetközi gyakorlatnak,
miszerint nem szokás idegen országban az adott ország hozzájárulásával
tevékenykedő ügynökök ellen eljárást indítani. De a NATO értelmét is
megkérdőjelezi, ha annak európai tagjai a szövetséget kettős mércével
értelmezik, és míg titokban együttműködnek, a felszínen felháborodnak az
„amerikai módszereken”.
2007. 03. 02. (XI/9)
