Iránban a második iszlám forradalom zajlik. A vezetés kulcspozícióiban az elnök emberei, a Pasdaran, az Iszlám Forradalmi Gárda (a továbbiakban: IFG) egykori parancsnokai ülnek. Irán a síita-alavita irányítású Szíriával stratégiai-védelmi egyezményt kötött, és a Biztonsági Tanács tilalma ellenére ismét felfegyverezte libanoni fiókszervezetét, a Hezbollahot. Ma több mint húszezer rakéta áll hadrendben; több, mint amennyivel a síita terrorcsoport a tavaly nyáron Izraellel vívott háborút megelőzően rendelkezett. Irán a vallási ellentétet félretéve felvállalta a szunnita palesztinok ügyét: felfegyverzi, kiképzi és pénzeli a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah terrorcsoportjait. A kivonuló izraeli egységek nyomában a Gázai övezet és Észak-Szamária iráni befolyási övezetté alakult. Teherán, amely nyíltan hirdeti, hogy legfőbb célja a zsidó állam elpusztítása, Irakban a síita fegyveres alakulatokat, a Legfelsőbb Iszlám Forradalmi Tanácsot, Muktada asz-Szadr Mahdi-hadseregét támogatja, és más síita terrorcsoportokat. Szaúd-Arábiában a lakosság harminc százalékát kitevő síiták körében is létrehozta a Hezbollahot, és Katarban, Bahreinben, valamint Jemenben is szervezi-pénzeli a szunnitákkal szembeni síita ellenállást.
Irán célja nem csak az iszlám világban a vezető pozíció megszerzése. Szövetségeseket toboroz Dél-Amerikában is. Ahmadinezsád egyik fő támogatója az olajban gazdag Venezuela elnöke, a baloldali populista Hugo Chavez. Teherán ellenőrzése alá akarja vonni az energiahordozók termelésének és piacának mind nagyobb hányadát. Ha sikerül egyesítenie Iránt Irak síiták lakta részével, Katarral és Bahreinnel, hozzácsatolhatja a síiták által lakott szaúdi területeket, amelyen a szaúdi olajkészlet nyolcvan százaléka található, és megtartja Chavez támogatását is, nyugodtan zsarolhatja a kényelemszerető nyugati világ jelentős részét. Ráadásul Teherán élvezi Kína és Oroszország támogatását is. A két nagyhatalom egyébként az atomreaktorok védelmére hagyományos védelmi fegyverzettel is felszerelte Iránt, és ezzel jelentősen megnehezítette egy megelőző csapás sikerének lehetőségét.
A válság még súlyosabbra fordul, ha Irán az atomcsatát megnyeri, és ezáltal védlevelet biztosít magának. Páholyból nézhetné végig, amíg a különböző iráni zsoldban álló fegyveres osztagok helyette vívják meg a csatát. Ma Izrael és az Egyesült Államok az első számú célpont, ám a szunnita arab országok legalább annyira fenyegetve érzik magukat. Washington elérkezettnek látta az időt, hogy ismét felmelegítse a 2002 márciusában a szaúdi, akkor még koronaherceg Abdullah Aziz javasolta és a bejrúti arab csúcs által elfogadott békekezdeményezést. Célja alapvetően egy amerikai–szunnita arab szövetség létrehozása az iráni atomprogram és terjeszkedés meghiúsítására. A tervet 2002-ben még senki sem vette komolyan. Abdullah csak javítani akart az amerikaiakkal való viszonyán, miután a 2001. szeptember 11-e többségében szaúdi polgárságú terroristái jelentősen megterhelték a sivatagi királyságnak Washingtonhoz fűződő viszonyát, miközben 2002 márciusában, az intifáda tetőpontján néhány hét alatt több mint száz izraeli polgár esett áldozatul a palesztin terrornak. A terv egyes elemei, közte az 1967-es hatnapos háborút megelőző fegyverszüneti vonalakra való visszavonulás, valamint a palesztin menekülteknek Izraelbe való viszszatérési joga lehetetlenné tette, hogy Izrael komolyan mérlegelje e terv elfogadását.
Washington és Rijád a tervet ma egy szunnita arab–amerikai érdekszövetség megszilárdítása céljából melegíti fel. A terv gyakorlati megvalósítása csökkentheti az iráni befolyást a palesztin szervezetek körében. Szíria leválasztása Iránról alapvető fontosságú, és jelentősen csökkentené Irán túlélési esélyeit. Így ezzel ketté lehetne vágni a „síita félholdat”, amellyel Irak is lélegzetvételhez juthatna. A síita alakulatok idáig jelentős támogatásban részesülnek Szíriából fegyverben és emberanyagban egyaránt. Szíria persze mindenképpen megkérné a fordulat árát. Nem elégedne meg a Golán-fennsíkkal, de Libanonban is jogokat követelne. A Hezbollah azonban az anyaországtól elvágva már nem lenne az, ami, és semlegesítése könynyebb feladattá válna.
Az eredetileg a New York Times-ban publikált terv kilátásba helyezi, hogy amennyiben Izrael visszavonul az 1967 előtti fegyverszüneti vonalakra, az arab világ elismeri Izraelt, és normális kapcsolatokat létesít vele. Nem sokkal ezután a bejrúti csúcstalálkozón Abdullah hivatalosan is benyújtotta javaslatát, amelyet az Arab Liga kis módosításokkal jóváhagyott. A találkozón nem vett részt az egyiptomi elnök és a jordániai király, II. Abdullah, Arafatot pedig az izraeli kormány nem engedte ki, így őt Faruk Kaddumi, a PFSZ külpolitikusa helyettesítette. A csúcstalálkozón szentesített terv felhívja Izraelt, hogy vonuljon vissza valamennyi 1967-ben elfoglalt területről, ideértve a Golán-fennsíkot és a Dél-Libanonban még megszállva tartott területet is. Fogadja el az ENSZ-közgyűlés 194. számú határozatában foglaltak szerint a palesztin menekültek sorsának igazságos rendezését és a független palesztin állam megalakulását az 1967. június 4-én elfoglalt területeken, Kelet-Jeruzsálem fővárossal. Ha ez megtörténik, az arab országok befejezettnek tekintik az arab–izraeli konfliktust, békeszerződést kötnek Izraellel, és egy átfogó béke keretében normális kapcsolatokat létesítenek vele.
Izrael számára a terv csak tárgyalási alapként fogadható el, ultimátumként nem. A zsidó állam elutasítja, hogy a több mint hárommillió palesztin betelepülése véget vessen Izrael létének. Nem elfogadható az sem, hogy a zsidó óvárost is bekebelezze a leendő palesztin főváros. Az 1967 előtti állapothoz való visszatérés védhetetlen határok mögé szorítaná Izrael Államot. A Hamaszt még a szaúdiak sem tudták rábírni, hogy elismerje Izrael létezését, lemondjon a terrorról, és elfogadja a PFSZ által korábban Izraellel megkötött egyezményeket. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy az arab fél lemondjon a palesztin menekültek Izraelbe való visszatérési jogáról. Ez a terv is a „területeket a békéért” elv alapján kísérli megoldani a konfliktust, pedig erről az elmúlt tizenöt évben többször is bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a válság feloldására. Izrael 2000-ben kivonult Dél-Libanonból, 2005-ben pedig a Gázai övezetből, hogy békés szándékáról tanúbizonyságot tegyen. Ám a következmény mindkét fronton háború lett. Mi garantálná, hogy amennyiben Izrael Júdeából és Szamáriából is visszavonul, nem újabb háborúval kell majd szembenéznie?
A Jordán völgyének feladásával a rakétaarzenál a júdeai hegyek gerincén sorakozna fel, és ezáltal Izraelnek végveszéllyel kellene szembenéznie. És az iráni atomajatollahok fenyegetéséről még nem is beszéltünk...
Mindent vissza: A telepesek nem engednek
Evakuálta az izraeli hadsereg azt kétszázötven zsidó aktivistát, akik visszafoglalták az egykori Homes település helyszínét. Az Olmert-kormány kivonulási politikája ellen tiltakozók akcióját a rendőrség és a katonaság törvényellenesnek minősítette, és nem engedélyezték élelem eljuttatását a júdeai hegyekben tiltakozókhoz. A telepesek vezetője szerint a Tel Aviv-i lakosoknak inkább meg kellene köszönniük azt, hogy jelenlétükkel elriaszthatják a palesztinokat attól, hogy a magaslatról támadják a közeli izraeli városokat.
2007. 03. 30. (XI/13)
