Franciaország súlyos gazdasági gondokkal küzd. Bár az eurózóna második
legnagyobb tagja, gazdasági növekedés tekintetében sereghajtó az unió nagy
tagállamai között. Az állam a francia GDP-nek legalább a felét felemészti, az
elmúlt tíz évben a francia államadósság növekedett a leggyorsabb ütemben a
nyugati tagállamokat tekintve. Az elmúlt huszonöt év során a munkanélküliséget
egyszer sem sikerült 8 százalék alá szorítani, míg az egy főre jutó GDF
tekintetében Franciaország a hetedikről a tizenhetedik helyre esett vissza
ugyanebben az időszakban.
Erre a helyzetre csak egyetlen gyógyír létezik: a gazdasági növekedés
élénkítése. Ehhez viszont a piac – úgy a munkaerő- mint az árupiac – radikális
liberalizálására, nagyobb versenyre és kevesebb állami beavatkozásra,
alacsonyabb adókra és az állami kiadások csökkentésére van szükség. Az elmúlt
huszonhat év során – Francois Mitterrand tizennégy és Jacques Chirac tizenkét
éves regnálása idején – a status quo fenntartása volt a cél, míg más európai
országok – Nagy-Britanniától kezdve Spanyolországon, Írországon, Hollandián át a
skandináv országokig – komoly reformokat hajtottak végre úgy, hogy mellette
sikerült megtartaniuk szociális modelljeiket és jóléti ellátó rendszereiket. A
következő francia elnök előtt álló kihívás tehát az, hogy sikerül-e, ha késve
is, de végrehajtania a szükséges gazdasági reformokat.
Bár Ségoléne Royal második fordulós szereplését kedvezőnek tartaná a brit
hetilap, mivel így valódi baloldali-jobboldali küzdelemre kerülne sor, elnöki
ambícióit mégsem támogatja. Royal ugyanis, annak ellenére, hogy számos
szocialista tabut sikerült megtörnie, és ezzel dinamizálnia a kampányt,
gazdasági programjában képtelen volt elszakadni az olyan szocialista
jelszavaktól, mint az állami beavatkozás, a munkaerőpiac szigorú védelme vagy a
magas adók. A kampány hevében összedobott, száz pontból álló „elnöki szerződése”
jóindulattal is csak „zavarosnak” minősíthető az Economist szerint, ugyanis
hatalmas kiadásokat eredményező szociális programja mögött nem igazán látható a
fedezet. Royal szerint ezen nincs mit aggódni, az általa 2,5 százalékosra
tervezett GDP-növekedésből majd fedezni lehet a kiadásokat.
Royal esélyt jelentett a modern francia szociáldemokrácia megszületésére,
azonban úgy tűnik, baloldalibb annál, hogysem ez ténylegesen sikerülhetett volna
neki. A politikai középen így keletkezett űrbe tört be látványos gyorsasággal
Francois Bayrou, akinek gazdaságpolitikájában a fiskális óvatosság (vezetésével
nem költene többet az állam, mint ami ténylegesen befolyik a közkasszába) és a
régimódi állami beavatkozás érdekes elegye lelhető fel. Legnagyobb gyengéje,
hogy nem áll mögötte kormányzásra alkalmas apparátus, pártja mindössze 27
képviselőt ad az 577 fős nemzetgyűlésbe.
Kizárásos alapon tehát nem marad más, mint Nicolas Sarkozy, akinek esetleges
elnökségét a „legkisebb rossznak” minősíti a brit lap. Pozitívnak tartja, hogy
Sarkozy nyíltan beszél a reformok szükségességéről. Bevándorlók gyermekeként
kívülállónak tekinthető, nyíltan Amerika-barát nézeteket vall, és őszintén
csodálja a brit gazdasági megújulást. Szándéka, hogy a lehető legrövidebb időn
belül nekifogjon a munkaerőpiac liberalizálásának, az adók csökkentésének és a
közalkalmazotti nyugdíjrendszer reformjának. Meg kívánja változtatni a 35 órás
munkahétre vonatkozó törvényt (melynek alapján a franciák dolgoznak hivatalosan
a világon talán a legkevesebbet), mivel célja a vásárlóerő növelése, illetve az,
hogy akik többet dolgoznak, többet is keressenek. Az Economist ugyanakkor
Sarkozynek szemére veti gazdasági protekcionizmusát, amely nem tekinthető igazán
piacbarátnak. Sarkozy ugyanis kiáll a nagy nemzeti vállalatok védelmében, hogy
azokat ne vásárolhassák fel külföldi befektetetők.
Sarkozy eddigi pályafutását és kampányát is figyelembe véve sokkal inkább
tekinthető keményen pragmatikus, mint elvhű liberális politikusnak. Mégis ő
tekinthető ma az egyetlen kellően bátor francia politikusnak ahhoz, hogy
ténylegesen szakítson a múlttal. Egy mondás szerint Franciaország csak úgy tud
előrelépni, ha időről időre forradalmak söpörnek végig rajta. Sarkozy most
legalább esélyt jelent arra, hogy bebizonyítsa: a megállapítás téves,
Franciaország képes – ha akar – reformok révén megújulni – zárja elemzését az
Economist.
2007. 04. 20. (XI/16)
