Fotó: AP
Az iszlamabadi Vörös Mecset körül kialakult egyhetes állóháborúnak egy több
mint tizenegy órás, mégis kudarcba fulladt tárgyalási kísérlet után a biztonsági
erők támadása vetett véget kedd hajnalban. A közel hatvan áldozatot követelő
ostrom alatt többek között rést akartak ütni az épület kerítésén, hogy azon
kiszökhessenek a bent rekedtek, majd lépésről lépésre haladva bevehessék az
épületet. Ennek során került a katonaság és a lázadók kereszttüzébe Abdul Rasid
Gázi, a lázadók vezére is (lásd keretes írásunkat), aki – radikális híveivel
együtt – korábban kijelentette: inkább vállalja a halált, mintsem megadja magát.
Pervez Musarraf pakisztáni elnök többször is felszólította a mecsetben
tartózkodókat, hogy adják meg magukat, aminek következtében a hét folyamán több
mint ezer diák és nő hagyta el a mecsetet. Köztük volt Abdul Rasid Gázi bátyja,
a mártírságot felmagasztaló gyűlöletbeszédeiről híres Abdul Aziz Gázi mullah is.
Igaz, Gazi álruhában, a nők közé rejtőzve, burkába – a nők által viselt, egész
testet eltakaró lepelbe – öltözve próbált meg kimenekülni. A tömegből egy fejjel
kimagasló, erősen pocakos „hölgyet” az egyik biztonsági őr leplezte le, mikor az
épületből kijövőket ellenőrizte, hogy nincs-e náluk fegyver.
A Vörös Mecset és a pakisztáni kormányzat közötti feszültség több évtizedre
nyúlik vissza, ám az utóbbi fél évben vált mind „robbanásveszélyesebbé” a
helyzet, miután a Vörös Mecsetből és két vallási iskolából (madrasszákból) álló
komplexum vezetői, a Gázi testvérek hadjáratot indítottak a „rossz erkölcs”
ellen, és a saria bevezetését követelték Pakisztánban. Az ennek keretében
szervezett „erkölcsrendészeti” őrjárataik során a szélsőségesek CD-ket és
DVD-ket áruló üzleteket támadtak meg, bevásárlóközpontok vásárlóit tartották
rettegésben, rendőröket és végül hat kínai masszőzt raboltak el, akiket
prostitúcióval vádoltak.
Múlt kedden aztán összecsapások robbantak ki a fegyveres erők és a
felfegyverzett diákok között, melyek során tizenhatan vesztették életüket.
A biztonsági erők ezt követően vették ostrom alá az épületegyüttest – az akciót
a pakisztáni liberális erők már hónapok óta követelték a kormánytól. Azonban a
mecset vezetői tömeges öngyilkossággal fenyegetőztek, ha az épületet
megtámadnák. Musarraf ezért halogatta a támadás megindítását, remélve, hogy így
a vérfürdőt elkerülheti, mivel a két iskolát is magába foglaló épületegyüttesben
több ezer diák vált a lázadók túszává.
A szülőknek többször volt lehetőségük a gyerekeikkel beszélni, ennek
eredményeképpen sok százan ki is jöttek a mecsetből, ám voltak, akik Gázi
„mártíromságát” követve „önként” a mecsetben maradtak. Mohammad Javed kasmíri
nyugdíjazott katona tíz és tizennégy éves lányaiért aggódott, akik azt üzenték
apjuknak, hogy „meg akarnak halni az iszlámért”. Hasonlóról számolt be Luftullah
Khan is, akinek szintén tíz és tizennégy éves lányai maradtak a mecsetben. A
tízéves Saima Khan is mobiltelefonon azt mondta apjának: „Mulandó életemet Allah
dicsőségére akarom feláldozni. Majd a halott testemet találod meg, nem fogom
elhagyni a tanítóimat.” A madrasszából megszökött tizenöt éves Mariam Kajjeum
szerint a többiek „nem akarnak hazamenni, mártírok akarnak lenni”. Mint
kiderült, Abdul Rasid Gázi fegyverrel kényszerítette maradásra a bent lévőket,
azt mondván nekik, hogy „életetek semmit nem ér, ha nem a mecset szentségének
védelmezését szolgálja”. A mintegy ezernyolcszáz gyereket két csoportra
osztotta: „A fiúk képezik az első védelmi vonalat, a lányok a másodikat.
Felesküdtek a Koránra, hogy a halálukig harcolni fognak” – jelentette ki Gázi.
Luftullah Khannak végül sikerült rábírnia lányait, hogy jöjjenek ki az
épületből. Igaz, ehhez azt kellett hazudnia, hogy anyjuk rosszul lett, és
eszméletlenül fekszik az utcán. „Hazaviszem őket – mondta Khan, miután
biztonságban tudhatta lányait –, de nagyon dühösek rám, mert mártírok akartak
lenni.” Saima keserű hangon mondta a Sunday Times-nak, hogy apja megfosztotta őt
a mártírságtól. „A tanítóink tanítottak minket a mártírságról, aminek elérése
nagyon nagy teljesítmény.” Majd hozzátette: „Láttam a szemem előtt folyó harcot,
és tudtam, hogy meg fogunk halni. Nagyon dühös vagyok az apámra, amiért
becsapott.”
2007. 07. 12. (XI/28)
