Az elmúlt néhány évben Ukrajnát már érte néhány meglepetés. A 2004-es
elnökválasztás győztesének a központi választási bizottság a Régiók Pártjának
vezérét, Viktor Janukovicsot hozta ki. Amikor aztán a csalások miatt a voksolást
megismételték, a másik Viktor, a Mi Ukrajnánk pártszövetség vezetője, Juscsenko
győzött. Ő első kormánya élére szövetségesét, Julija Timosenkót nevezte ki. Alig
egy év múlva azonban a narancsos forradalom két vezére öszszekülönbözött, és a
„gázhercegnőnek” mennie kellett. A következő menetben, a tavalyi parlamenti
választásokon a verhovna radában (a legfelső tanácsban) a Régiók Pártja és
szövetségesei kerültek többségbe, és az elnök kénytelen volt fő ellenfelét,
Janukovicsot megbízni a kormányalakítással. Csakhogy ez az „együttélés” sem
tartott sokáig. Miután Juscsenko hívei a parlamentben elkezdték otthagyni a
süllyedő hajót, és egymás után léptek át a másik táborba, az államfőt az a
veszély fenyegette, hogy ellenfelei megszerzik az alkotmánymódosításhoz
szükséges kétharmadot. Az elnök ekkor lapot húzott 19-re: nagy keservesen
feloszlatta a verhovna radát, és előrehozott választásokat írt ki.
A kockázatos lépés a jelek szerint kifizetődött: Ukrajna új kormánya (csaknem
százszázalékos bizonyossággal) a Mi Ukrajnánk részvételével jön létre, noha ez a
pártszövetség csak a győztes Régiók Pártja és Julija Timosenko Tömbje mögött, a
harmadik helyen végzett. A csaknem biztos variáns szerint az ismét
Juscsenko-szövetséges, a választási programjában teljesen lehetetlen dolgokat is
ígérő Julija Timosenko alakít kétpárti (vagy esetleg a volt parlamenti elnök,
Volodimir Litvin liberálisainak bevonásával hárompárti) kormányt. Lapzártánkkor
azonban még egy nagykoalíció (a Régiók Pártja+a Mi Ukrajnánk) létrejöttének is
van némi – igaz, rendkívül csekély – esélye. Addig azonban, amíg az új kabinet
megalakul, a tendenciózusan hiányos névjegyzékekre, a szavazatszámlálás és
szavazatösszesítés során elkövetett csalásokra való hivatkozások, óvások miatt
még sok vita várható. (Szomorú kuriózum, hogy bár erőszakra nem került sor, a
szavazás óráiban mégis két rendőr és egy civil meghalt. Egy választópolgár pedig
a szavazatszedő bizottságtól értesült arról, hogy ő – a dokumentumok szerint –
már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából.)
Egyszóval bizonyára még viszonylag sok víz folyik le a Dnyeperen, míg annak
mindkét partján a közvélemény elfogadja a szeptember 30-ai választások
eredményét, és beletörődik az új összetételű kormány felállításába. A hangsúly
itt a „mindkét parton” van. Az ukrán politikai osztály, az egész lakosság
megosztottsága ugyanis itt érhető tetten: a két fő politikai tábor mozgatórugói
hagyományosan „földrajzi” indíttatásúak. Az alapvetően ukránul beszélő, az
inkább Európához, az EU-hoz húzó narancsosok bázisa, a jobb parti Nyugat-Ukrajna
évszázadokon át Lengyelországhoz, Ausztria–Magyarországhoz, Romániához
tartozott, míg az ország iparosítottabb, bal parti, korábban az Orosz
Birodalomhoz tartozó része, ahol a lakosság többsége etnikai orosz vagy oroszul
beszélő ukrán, a Régiók Pártját támogatja. Az elmúlt években tartott választások
egyaránt ezt – az egyesek szerint akár szakadással is fenyegető –
megosztottságot tükrözték.
Viktor Janukovics. Ellenzékbe szorulhat a győztes
2007. 10. 04. (XI/40)
