Az emberek, megelégelve a korrupt és kegyetlen tábornokok uralmát, a
szerzetesek vezetésével több százezrével vonultak az utcára az elmúlt hetekben
Burmában, hogy demokratikus változásokat követeljenek. Tudták, hogy ugyanolyan
véres megtorlásra számíthatnak, mint az 1988-as diákfelkelés idején, a nyomor
azonban már olyan elviselhetetlenné vált a nyári 500 százalékos
üzemanyagár-emelések után, hogy úgy érezték, már nincs mit veszteniük. A
katonaság erőszakos fellépése csak tovább fokozta az emberekben az elmúlt
tizenkilenc év alatt felgyülemlett haragot és frusztráltságot. A fegyvertelen
tüntetők közé lövetés, a szerzetesek ezrével való elhurcolása, a kijárási
tilalom és az éjszakai letartóztatások néma ellenállást hoztak létre. Az emberek
otthonaikban minden este a teljes sötétséggel tiltakoznak az elnyomás ellen. A
hivatalos híradó idején kikapcsolják a tévékészülékeket, és negyedórára
lekapcsolnak minden lámpát.
1988-ban a külvilág egységes hozzáállásának hiánya akadályozta meg a hatékony
fellépést a kegyetlen rendszer ellen. Míg ugyanis a Nyugat szankciókkal akart
nyomást gyakorolni a juntára, addig a szomszédos országok, főképpen a
Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) a „konstruktív szerepvállalás”
mellett tették le voksukat, úgy vélvén, hogy a gazdag erőforrásokkal rendelkező
ország bevonásával a juntát is a reformok felé terelhetik (miközben ők is
hozzáférhetnek a burmai energia- és nyersanyagkészletekhez).
Az elmúlt hetek eseményei bizonyítják, hogy mindkét hozzáállás kudarcot vallott.
Egy – Észak-Korea mintájára – elszigetelt országgal szemben ugyanis hatástalan a
bojkott, hiszen nem sokat veszíthet vele. De az ASEAN-tagság sem eredményezett
semmilyen reformot. Ennek legfőbb oka talán, hogy Kínától feltétel nélküli
politikai és gazdasági támogatást kapott a katonai vezetés. Pekingtől amúgy
szintén nem áll messze az ellenzék erőszakos elnémítása, és Kína mindig is
elítélte a „más ország belügyeibe való beavatkozást”. Ezért is vétózta meg a
múltban már többször is, hogy Burma kérdését az ENSZ Biztonsági Tanácsa
napirendjére tűzze. A támogatásért cserébe Kína volt a nyugati bojkott legfőbb
haszonélvezője: olcsón hozzájutott Burma természeti kincseihez, és szabadon
használhatta az ország katonai bázisait a Bengáli-öbölben.
Mára azonban Kínának is egyre inkább érdeke, hogy támogassa a békés átmenetet
Burmában. Peking nyugalmat szeretne határai mentén, ezt pedig a junta láthatóan
nem tudja biztosítani. A tábornokok vezette ország gazdasága teljesen
tönkrement, a lakosság nagy része kevesebb mint napi egy dollárból él. Több
millió ember menekült a szomszédos országokba. A jelenlegi megmozdulásokat is az
egyre elviselhetetlenebb nyomor gerjesztette. Emellett a különféle etnikai
kisebbségek által lakott, teljesen ellenőrizhetetlen határmenti területeken
virágzik a fegyver- és a drogkereskedelem. A Thaifölddel és Laosszal határos
térségben kialakult „arany háromszög” a világ legfőbb ópiumtermő vidéke. Bár az
afgán heroinkereskedelem most túlszárnyalni látszik a burmai drogpiacot, ez
utóbbi egyre sikeresebben tér át a különféle szintetikus kábítószerek
előállítására. Kína Burmával határos vidékén pedig egyre nagyobb gondot okoz a
drogfogyasztással együtt terjedő AIDS.
2007. 10. 04. (XI/40)
