A sok bába közt nem sok mozgásterük maradt az amúgy is gyenge hazai
támogatással rendelkező izraeli és palesztin vezetőknek. A házigazda, George W.
Bush igyekezett Bill Clintonhoz hasonlóan bátorítóan megerősíteni Ehud Olmert és
Mahmúd Abbász kézfogását, ám kérdés, hogy a baráti gesztusok és bizakodó
nyilatkozatok elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt, a
palesztin állam felállítását 2008 végéig.
Az amerikai kormányzat történelmi helyszínt és történelmi időpontot választott a
konferenciához. A Maryland állambeli Annapolisban írták alá 1783-ban a
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti háború lezárásáról szóló
békeszerződést. A békekonferenciára pontosan a közel-keleti brit mandátumterület
felosztásának 60. évfordulóján került sor. Az 1947. november 29-én meghozott
ENSZ-döntés két államra osztotta a Jordántól nyugatra fekvő területet. Ám a
döntést a palesztin arab vezetőség azonnal elutasította, és fél évvel később
kirobbant az első arab–izraeli háború. A hat évtizeddel ezelőtti döntést 56
állam hozta (33 szavazott Izrael létrehozása mellett, köztük az Egyesült Államok
és a Szovjetunió), most Annapolisban szinte ugyanennyi nemzet próbált megoldást
találni ugyanarra a problémára.
George W. Bush – elődjétől, Bill Clintontól eltérően – eddig távol tartotta
magát attól, hogy személyesen közvetítsen az izraeliek és a palesztinok között.
Bush elnöksége alatt egyszer sem járt Izraelben. Azóta, hogy Clinton 2000 nyarán
még egy utolsó – sikertelen – kísérletet tett arra, hogy megegyezést hozzon
létre az izraeli és a palesztin vezetők között, hét éven keresztül nem került
sor amerikai közvetítéssel csúcstalálkozóra a két fél között. Személyes
részvételét 2002 júniusában elmondott beszédében ahhoz a feltételhez kötötte,
hogy a palesztinok új, „a terrorizmusban való részvétel miatt nem kompromittált”
vezetőket választanak. Bush a közel-keleti rendezést alárendelte a szeptember
11-ei támadás után megindított terrorellenes háború céljainak. Később az
amerikaiak az intifádáért és az izraeliek ellen indított terrorhullámért felelős
Jasszer Arafat halála után igyekeztek egy „békeútitervet” felállítani, amelyhez
megnyerték Ariel Saron támogatását is. Úgy tűnt, hogy Mahmúd Abbász személyében
Izrael rugalmasabb partnert talál a megegyezéshez, aki azt ígérte, hogy
felszámolja a terrorizmus hátországát, és összegyűjti az illegális fegyvereket a
Palesztin Hatóság területén. A volt izraeli kormányfő ezek után saját népével
szemben is vállalta a gázai kivonulást, ám betegsége és a terrorizmust nyíltan
vállaló Hamasz választási győzelme elsöpörte az éppen csak meginduló
békekezdeményezést.
Újabb két év elteltével – elsősorban Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter
kitartó fáradozásainak köszönhetően – a felek végre tárgyalóasztalhoz ültek. A
The Washington Post értesülése szerint Rice azzal a feltétellel vállalta, hogy
még 2008 vége előtt megpróbál tető alá hozni egy izraeli–palesztin megegyezést,
ha Bush – aki 14 hónap múlva távozik hivatalából – „teljes mértékben
elkötelezett emellett”. Az elnök végül felvállalta a közvetítést, és ennek
eredménye lett az annapolisi konferencia.
Százezrek tüntettek a konferencia ellen Jeruzsálemben...
2007. 11. 30. (XI/48)
