A tűzvésztől megfáradt San Diegó-iak az ötödik nap után végre olyasmire
ébredtek, aminek normál körülmények között nem szoktak örülni: köd borította a
horizontot. A sivatag felől nagy erővel érkező forró Santa Ana szél helyét egy
hűvösebb szellő vette át, és még egy könnyed eső is eleredt. A lángokkal
hősiesen küzdő kialvatlan tűzoltók is hálásan pislogtak a sötét felhők felé. A
San Diegó-iak szeretik hangoztatni, hogy „Amerika legszebb városában” élnek,
sőt, egy mondás szerint itt még a legrosszabb nap is jobb, mint a legjobb nap
bárhol máshol a világon.
Ennyire rossz napokra azonban senki nem számított: a közel 80-110 kilométeres,
„ördögi szélnek” becézett Santa Ana a vártnál gyorsabban terjesztette a tüzet,
amely szó szerint az égből hullott, és közel húsz helyen lángolt fel csaknem egy
időben. Mivel a térségben a bozót- és erdőtüzek nem számítanak szokatlan
jelenségnek, és a 2003-as pusztító tűzvészből is sokat tanultak, a hatóságok
nagyon jól szervezték meg az evakuálásokat. Sokak életét az úgynevezett
fordított vészhívás mentette meg: ennek lényege, hogy nem a lakosoknak kell
hívnia a tűzoltóságot, hanem egy automata berendezés sorra hívja a
veszélyeztetett zónában élőket, hogy azonnal kezdjék meg az evakuálást.
Ez történt Gordon és Marilyn Wooddal is: a hívás hajnali fél ötkor érkezett, de
az ablakból már maguk is láthatták a bajt. „A lángok perceken belül a házhoz
értek, alig öt percünk maradt, hogy elmeneküljünk. Még cipőt sem tudtunk húzni.”
A pár úgy, ahogy volt, egy szál pizsamában ugrott be az autóba, a visszapillantó
tükörben még látták, ahogy a tűz elborítja az otthonukat. „Nagyon szerettünk itt
lakni, a szomszédok is jók voltak. Vissza fogunk jönni, és újjáépítjük” –
mondják könnyeiket nyeldesve.
Sean McGough-t hajnali kettőkor nem az automata vészhívása, hanem a pánikoló
anyósa riasztotta. Bár Sean előtte éjfélig nézte a híreket, végül nyugodtan
feküdt le, mert akkor még úgy tűnt, hogy megússzák a bajt. Ám a tűz iránya
kiszámíthatatlan volt, és két órával később már nekik is alig maradt idejük,
hogy holmijaikat összeszedjék. Nem bízva anyósa „helyzetjelentésében”, Sean még
bekapcsolta a tévét is, de aztán már az ablakon át maga is láthatta, hogy a
hegyoldalból hogyan hömpölyögnek feléjük a lángnyelvek.
Nyugodtan hajtotta álomra a fejét Jay Blankenbeckler is, mert bár látta a
hatalmas füstfelhőket, azok még a távoli messzeségben kígyóztak. Másnap hajnali
fél ötkor azonban hatalmas szélzúgásra ébredt, és mikor bekapcsolta a tévét,
megdöbbenésére a riporter a tőle alig egy kilométerre lévő negyedből tudósított,
ahol a lángok már javában nyaldosták a házakat. „Már a szomszédban volt a tűz.
Akkor döbbentem rá: ez tényleg valóság.”
Menekülés közben a visszapillantó tükörből látta, amint koromsötétség borul a
tájra, noha a nap már felkelt. Elmondása szerint három-hat méteres tűzfal
száguldott az épületek felé. „Harminc éve élek itt, és láttam már pár erdőtüzet.
De ez most más volt: úgy hömpölygött, mint a láva, és mindent felemésztett, ami
az útjába került.”
A tűz korra, nemre és anyagi helyzetre való tekintet nélkül tarolt. Ugyanúgy
veszélybe kerültek a térségre jellemző szerény mobil lakóparkok, mint az erdőbe
épített luxusvillák. Egy gyönyörű hegyoldali villában élő pár úgy menekült meg,
hogy a tűz elől beugrottak panorámás úszómedencéjükbe, ahonnan aztán saját
szemükkel kellett végignézniük, amint otthonuk porrá ég. Másokat viszont
kétszer-háromszor is evakuálni kellett: ők távolabb élő rokonaiknál, barátaiknál
kerestek menedéket, ám pár óra múlva már oda is megérkezett a fordított
vészhívás, és újra és újra menekülniük kellett.
Egyes híradások szerint a tehetősebbek béreltek maguknak külön tűzoltókat, de
sok esetben még ez sem segített. Veszélybe került Malibu környéke is, amely
köztudottan a sztárok kedvelt „búvóhelye”. Ám hírnév ide vagy oda, többek
szerint Stingnek, Tom Hanksnek, Sean Penn-nek és Barbra Streisandnak is
elképzelhető, hogy készítenie kellett a koffert.
Az evakuálások Kaliforniában a körülményekhez képest meglepően fegyelmezetten és
jól szervezetten zajlottak. A Katrina hurrikán nyomán New Orleansban kibontakozó
káosznak és emberi gonoszságnak itt nyomát sem lehetett látni, jóllehet egyes
becslések szerint az evakuálások közel egymillió embert érintettek. A San
Diegó-i Qualcomm Stadionban tizenegyezer ember gyűlt össze, de a megkérdezettek
szerint az állapotok itt is jók voltak.
A szerencsétlenül járt menekültek az emberi nagylelkűség jeleit láthatták maguk
körül. Az egyházak és segélyszervezetek mellett olyan sok önkéntes segítő
érkezett, hogy a városban kilencven perces dugó alakult ki miattuk. Többen ruha-
és ételszállítmánynyal érkeztek a stadionhoz. Voltak, akik saját házukban
ajánlottak ingyenszállást, de a hotelek is felére csökkentett áron várták a
menekülteket. Számos étteremben ingyen melegételt osztottak. A rendőrség pedig
közben járőrözött a hátrahagyott és épen maradt házak között, hogy a fosztogatók
ne lephessék el azokat.
Mindenki szorongva várta a híreket, hogy vajon mi lehet az otthonaikkal. Egy
fiatal lány szerint a legegyszerűbb módszer ez: haza kell telefonálni, és ha az
üzenetrögzítő bejelentkezik, akkor minden rendben. Neki bejött. Másokat viszont
piros színű, „Veszély!” feliratú szalaggal elkerített hamukupacok fogadták
egykori otthonuk helyén. A szomszédok itt egymásnak segítve kutatnak a porban az
emlékeik után, és váltig állítják: segítenek majd egymásnak talpra állni is.
Könnyebb helyzetben vannak persze, akiknek volt biztosításuk, de még ilyenkor is
felmerülhetnek problémák. A biztosítók szerint ugyanis sokan átépítik, kibővítik
a házukat, a biztosításukat azonban nem újítják meg ennek megfelelően, így az
még az alacsonyabb értékű ingatlanra nyújt csak fedezetet. A helyszínre látogató
Bush elnök azonban szövetségi támogatást is ígért a károsultaknak, a „Terminátor
üzemmódba” kapcsoló Schwarzenegger kormányzó pedig bejelentette: a szándékos
gyújtogatók nem ússzák meg az igazságszolgáltatást.
2007. 11. 02. (XI/44)
