Bár az Egyesült Államok többször figyelmeztette az elnököt, hogy a terror
elleni háborúban való együttműködésük nem helyettesíti a demokratikus
reformokat, Washington tisztában van vele, hogy szüksége van Musarrafra az
al-Kaida ellen folytatott küzdelmében ő pedig tudja, hogy Washington tisztában
van ezzel. Ez pedig hatalmas előnyt jelent a számára Washingtonnal szemben,
mivel hazardírozásaira Washington nem adhat kemény válaszlépést.
Washington kilátásba helyezte, hogy a szombati események fényében átgondolja
Pakisztánnak nyújtott segélypolitikáját (2001 óta mintegy tízmilliárd dollár
érkezett az országba), ám egy esetleges segélymegvonás többet árthat Amerikának,
mint Pakisztánnak. A segély nagy része ugyanis a terrorizmus elleni katonai
együttműködés formájában valósul meg, így annak megvonása a katonaság
lehetőségeit rövidítené meg az al-Kaida elleni harcában. Az Egyesült Államok
pedig semmi olyan lépést nem fog megtenni, ami veszélyezteti a terror elleni
háború kimenetelét.
Ezért nem valószínű tehát, hogy a Bush-kormányzat büntető intézkedéseket
foganatosítana Pakisztánnal szemben. Ezt ugyanis egyik fél sem engedheti meg
magának. Már csak azért sem, mert Pakisztán ma az egyik legnagyobb kockázatot
jelentő ország. Az atombombával rendelkező országban ugyanis mind nagyobb teret
nyernek az iszlám szélsőséges erők. A jelenlegi rendszer bukása a katonaság
kettészakadásához vezethet. Akkor pedig felmerül a kérdés: ki szerzi meg az
atombombát? Ki szerzi meg az előállításához szükséges eszközöket? Ki mellé
állhatnak az atomtudósok? A legfőbb NATO-n kívüli szövetséges így a
legborzalmasabb nukleáris rémálommá válhat, és nem csak az Egyesült Államok
számára.
A legnagyobb kérdés Washingtonnak az, hogy meddig képes Musarraf fenntartani a
kialakult helyzetet, és mi fog történni ezután. A választ Washingtonnak meg kell
találnia ahhoz, hogy dönteni tudjon a következő lépéseket illetően.
Tudva, hogy az amerikai nemzetbiztonsági érdekek biztosítása Musarraf
személyéhez – és nem Pakisztánhoz – kötődik, a Bush-kormányzat egyelőre
semmilyen olyan lépést nem akar megtenni, amely a szélsőségesek megerősödését
eredményezhetné, vagy amely forradalmat robbanthat ki az országban, megfosztva
Musarrafot a hatalomtól – és ezzel Amerikát egyik legfontosabb szövetségesétől.
Washington eddig nem gondolkodott egy elnökváltás utáni Pakisztánban. A Benazir
Bhutto által képviselt ellenzékkel való együttműködés szorgalmazásával is az
elnök hivatalban tartása volt a fő cél, több legitimitást adva hatalmának,
miközben a mérsékelt politikai erők is közelebb kerülhetnek a hatalomhoz.
Ám a mind nagyobb tömegeket megmozgató tiltakozások miatt egyre világosabb, hogy
Musarraf hivatalban töltött napjai meg vannak számlálva. Ugyanakkor távozása
csak tovább növelné az országban az instabilitást. Bárki – akár Benazir Bhutto,
akár Nawaz Sharif – kerülne is hatalomra utána, kérdéses, hogy mennyire tudna
hatékony lenni az al-Kaidával szemben, hiszen nem áll mögötte úgy a hadsereg,
mint állt Musarraf mögött, ráadásul várhatóan komoly ellenérzéseket táplál majd
az Egyesült Államokkal szemben, mivel az olyan hosszú ideig támogatta az
elnököt.
Washington tehát könnyen arra az álláspontra juthat, hogy – minden hibája
ellenére – még mindig jobb Musarraffal, mint nélküle. Ennek ellenére jól tenné,
ha Musarrafon és hadseregén kívül más barátokat is keresne Pakisztánban – vagy
más országban próbálna meg szövetségesre lelni a terror elleni háborúhoz.
2007. 11. 09. (XI/45)
