A 2003. évi „rózsák forradalma” elűzte Grúzia éléről Eduard Sevardnadzét, és
a nép egyöntetűen az Amerikában (is) tanult fiatal politikusba, Mihail
Szaakasvilibe helyezte bizalmát. A demokrácia helyreállításának, az – nem minden
orosz részvétel nélkül – elszakadt országrészek (Abházia és Dél-Oszétia)
visszaszerzésének jelszavával hivatalba lépő államfőt a Nyugat is kezdettől
favorizálta. Annál is inkább, minthogy az utóbbi cél eléréséhez, valamint a
Grúziát állítólag fenyegető orosz veszéllyel szemben Szaakasvili az Európai Unió
és a NATO támogatására igyekezett támaszkodni, mi több, meghirdette, hogy Grúzia
mielőbb az Észak-atlanti Szövetség tagja kíván lenni.
Az alacsony életszínvonal azonban nem emelkedett (nem utolsósorban a katonai
kiadások megnégyszereződése miatt), a munkanélküliség viszont igen (jelentősen
csökkentették a köztisztviselők és a közalkalmazottak számát), tovább burjánzott
a korrupció, miközben a demokrácia megerősítése jegyében az elnök nem a
legdemokratikusabb módon lépett fel a vele egyet nem értőkkel szemben. Kormányát
egymás után hagyta ott (vagy hagyatták ott velük) a miniszterelnök, a külügy- és
a belügyminiszter.
Éppen Zurab Zsvania miniszterelnök rejtélyes halála körül robbantak ki a nyílt
ellentétek Szaakasvili és opponensei között tavaly ősszel. Az ellenzék, benne a
Londonban élő milliárdos sajtócézár, Badri Patarkacisvili azzal vádolta meg az
elnököt, hogy Zsvaniát ő tetette el láb alól. Tbiliszi utcáin egymást követték a
tüntetések, amelyeknek résztvevői Szaakasvili távozását, illetve az idén ősszel
esedékes parlamenti és elnökválasztás előrehozatalát követelték. A mind nagyobb
tömegeket vonzó demonstrációk november 7-én kulmináltak, amikor a türelmét
vesztett hatalom brutálisan lépett fel a tüntetőkkel szemben, betiltotta és a
szó szoros értelmében szétverte a Patarkacisvili tulajdonát képező, jóformán
egyedüliként nem a kormány által ellenőrzött televíziót, majd rendkívüli
állapotot hirdetett.
Ezt már nemcsak a grúz kákán is csomót kereső orosz politika ítélte el, hanem
még az Oroszországgal kon-frontálódó Grúziát és az ottani demokráciát ajnározó
Európai Unió, EBESZ és Európa Tanács is a szívéhez kapott, és sürgősen
Tbiliszibe irányította képviselőit, hogy beszéljék rá „Misát” a rendkívüli
állapot feloldására. Szaakasvili egyrészt nem tehetett nyugati támaszainak
tanácsa ellenére, másrészt – joggal – bízhatott abban, hogy a lakosság
számottevő részének szemében még mindig ő a „rózsák forradalmának” hőse, a haza
megmentője. Feloldotta hát a rendkívüli állapotot, és január 5-ére (az ortodox
karácsonyestét megelőző napra) kiírta az elnökválasztást.
A kampányban huszonkét elnökjelölt indult, számuk később hatra csökkent, a
talpon maradt aspiránsok megválasztásuk esetére mindent megígértek a népnek,
sőt, annál is többet. Maga Szaakasvili például ingyenes villany-, gázszámla- és
gyógyszerutalványokat osztott a rászorulóknak, felemelte a nyugdíjakat, és
megígérte, hogy győzelme esetén a következő világbajnokságon a grúz
labdarúgó-válogatottat bejuttatja a legjobb tizenhat közé. A változatlanul
Tbilisziben élő, de az aktív politizálástól visszavonult Sevardnadze erre
jegyezte meg ironikusan, hogy ha Szaakasvili mindezt korábban megtette volna,
nem robbant volna ki a válság. II. Ilia pátriárka, a nemzeti ortodox egyház feje
mindeközben azzal a gondolattal állt elő, hogy vezessenek be alkotmányos
monarchiát, és ültessék a trónra a Spanyolországból hazatért Jorge Bagrationit,
akinek felmenői a 9. századtól a 19. századig uralkodtak Grúziában.
A választások eredményét már az exit poll alapján, illetve a szavazatok egész
csekély töredékének összeszámlálása után diadalmasan kiáltották világgá. Az első
számú ellenzéki jelölt, Levan Gacsecsiladze szerint ő szerezte meg a szavazatok
relatív többségét, és a választás második fordulójából már egész biztosan ő
kerül ki győztesen. Szaakasvili hívei szerint viszont a korábbi elnökre leadott
voksok aránya meghaladta az 58, de legalábbis az 52 százalékot, tehát második
forduló nélkül is ő marad az államfő. Az ellenzék a választás kimenetelét
döntően befolyásoló választási csalásokat emleget. (Kisebb szabálytalanságok
megtörténtét az EBESZ-megfigyelők is elismerik.)
2008. 01. 11. (XII/2)
