Vlagyimir Putyin beszéde a cári időkből feltámasztott szerv, az Államtanács
kibővített ülésén hangzott el a parlament két házának tagjai, a pártok elnökei,
a média irányítói, az egyházak képviselői előtt, a Nagy Kreml Palota Szent
György termében. Az alig ötven perces lendületes beszédet – amelyet tizennyolc
ízben szakított meg taps – az országos tv-csatornák élő adásban közvetítették.
Az Oroszország 2020-ig terjedő fejlődési stratégiáját vázoló beszédet az elnöki
hivatal feje, Szergej Szobjanyin és helyettesei az elnök szakértői (tanácsadó)
csoportjának vezetőjével, Arkagyij Dvorkoviccsal együtt fogalmazták meg, maga
Putyin azonban az elhangzás pillanatáig javítgatta. A terv fő pontjait – a
bevált amerikai recept szerint – néhány vezető újságírón keresztül előre
„kiszivárogtatták”.
Kétségtelen, hogy az alig nyolc éve a nemzetközi, de részben még a hazai
ismeretlenségből is felbukkant Vlagyimir Putyin jelentős eredményeket felmutató,
kiforrott államférfiúként állhatott polgártársai (vagy ahogy ő szólította meg a
teremben ülőket: kollégái) elé. Elődje, Borisz Jelcin távozása idején
Oroszország a szétesés és a gazdasági csőd szélén állt, lakosságának egyharmada
a nyomorszint alatt élt, késve, vagy egyáltalán nem fizették az állami
alkalmazottakat (köztük a pedagógusokat, az egészségügyi dolgozókat, a
köztisztviselőket, a katonákat), nagyrészt ellátatlanul maradtak a nyugdíjasok,
jóformán működésképtelen volt a hadsereg, Csecsenföldön és Dagesztánban
valóságos háború folyt. 2000 óta, tehát a Putyin-rezsim idején megszilárdult a
központi hatalom, a lakosság reáljövedelme – az inflációt is figyelembe véve – a
két és félszeresére nőtt, a munkanélküliség a felére csökkent, a GDP egyre
gyorsabb ütemben gyarapodott (tavaly például 8,1 százalékkal), a hatalmas
államadósság csaknem eltűnt (jelenleg a GDP alig 3 százalékát teszi ki, ami a
világon csaknem egyedülálló mutató), növekedett a születések száma, javult a
közbiztonság.
A Putyin-beszédben most felvázolt grandiózus tervek megvalósíthatóságáról
természetesen ezek után is lehet (és nyilván fognak is) vitatkozni, de arról,
hogy ezeknek van-e reális alapjuk, arról aligha. A hivatalából nyolc év után,
májusban távozó elnök azt a célt tűzte ki, hogy Oroszország legyen a világ
legélhetőbb országa. Elképzelése szerint 2020-ra a középosztály a teljes
lakosság 60-70 százalékát teszi majd ki. Felszámolják azt a jelenlegi állapotot,
amelyben a gazdag és a szegény rétegek jövedelme között tizenötszörös a
különbség. Négyszeresére emelik a vezető iparágakban a munka termelékenységét,
75 esztendőre az átlagéletkort. És Oroszország mindezt elsősorban nem
energiahordozó-tartalékainak exportjára, hanem az innovatív ipari fejlesztésre,
a tudományba és az oktatásba, valamint az egészségügybe való hatalmas
beruházásokra támaszkodva kívánja elérni. Más kérdés, hogyan tűzhetnek ki ilyen
célokat, milyen eszközökkel valósíthatják meg mindezt egy központilag irányított
tervgazdaság nélküli országban, még ha az tekintélyelvű, paternalista állam is.
A beszéd egyébként nem volt híján az önkritikus elemeknek. Putyin nem tagadta,
sőt, helyenként kifejezetten hangsúlyozta is a jelenlegi problémákat, a
nemzetközi mértékkel mérhető elmaradottságot. Hiányzott belőle a hruscsovi
„utolérni és túlszárnyalni Amerikát” nagyzoló gondolat. Az elnök egyelőre csak
arról beszélt, hogy Oroszország immár maga mögött hagyta Olaszország és
Franciaország gazdasági potenciálját.
A tizenkét éves terv bírálói nyilván szóvá teszik majd, hogy Putyin meg sem
említett több megalapozottnak tűnő súlyos problémát. Ilyen többek között a
jelenleg lassan csökkenő kőolaj- és földgázkitermelés, továbbá az országot
állítólag fenyegető pénzügyi válság, amire másokkal együtt Anatolij Csubajsz, az
országos villamosenergia-hálózat főnöke is figyelmeztet (annak ellenére, hogy
Moszkva valutatartalékai 484 milliárd dollárt tesznek ki).
Európai szemmel nézve némileg furcsának tűnhet (mint ahogyan már eddig is annak
tűnt) az orosz politikai elit demokráciaképe. „Oroszország politikai jövőjét
néhány nagy politikai párt határozza majd meg” – szögezte le Putyin, de nem
hagyott kétséget afelől, hogy ezeknek a pártoknak „kötelességük viselni az
Oroszország jövőjéért, a nemzet egységéért, az ország fejlődésének
stabilitásáért vállalt hatalmas felelősséget”. Ami elvben természetesen aligha
támadható, csak éppen azt nem tartalmazza, hogy ki mondja meg: ilyen ez vagy az
a párt vagy sem, tolerálható a politikai palettán vagy sem. Az emberi jogokról,
az egyre fogyatkozó sajtószabadságról, a média fokozatos állami ellenőrzés alá
vonásáról, a mindenkire kiterjedő – tehát nem a jelenlegi „szelektív” –
törvényességről a beszédben nem esett szó.
Az egészében véve impozáns és sokoldalú tizenkét éves tervnek külföldön (például
a magyar sajtóban is) alapvetően csak a kül- és katonapolitikai részeire
figyeltek fel. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlását követő évtizedben
meggyengült és most talpra álló, saját (részben korábbi szovjet) hangját
megtaláló Oroszország nem úgy politizál, ahogyan ezt az Egyesült Államok és
NATO-szövetségesei szeretnék, de ez sajátos érdekeiből, geopolitikai
helyzetéből, növekvő gazdasági és katonai lehetőségeiből adódik. Ami az orosz
haditengerészet és légierő megújult „izomgyakorlatait” illeti, sokan
megfeledkeznek arról, hogy Moszkva még mindig csak a töredékét fordítja katonai
célokra annak az összegnek, amit az Egyesült Államok. Az idevágó – például a
lengyelországi amerikai rakétabázis-építési tervet illető – nagyhangú
megnyilatkozásokat ezért részben belpolitikai okokkal, részben a hagyományos
orosz kisebbségi komplexussal lehet magyarázni. Ez vonatkozik a mostani
Putyin-beszédre is, amelyben egyébként az a kitétel is szerepelt, hogy Moszkva
valamennyi ország partnere kíván lenni.
Vlagyimir Putyin utódja az államfői székben, Dmitrij Medvegyev közben az
országot járja és beszédeket mond, helyi vezetőkkel találkozik, de
hangsúlyozottan nem mint az elnökválasztási kampány résztvevője (ez méltóságán
aluli volna, mint ahogyan a televízióban sem kíván megmérkőzni vetélytársaival),
hanem mint a miniszterelnök első helyettese. Májusi beiktatása után ugyan
formailag ő lesz az első hegedűs, valójában azonban természetesen Putyin
miniszterelnökkel tandemben, de értelemszerűen csak a második számú vezetőként
fogja irányítani a most felvázolt tizenkét éves gazdasági-szociális terv
végrehajtását.
A Kremlben elhangzott beszéd nem Putyin elnök búcsúja, hanem Putyin
miniszterelnök székfoglalója volt.
2008. 02. 15. (XII/7)
