A választási kampányban a Kreml „nem-jelöltjei” összehasonlíthatatlanul
kevesebb lehetőséget kaptak az elektronikus médiában való megjelenésre, mint
Medvegyev. A liberális jelöltet, Mihail Kaszjanovot eleve elütötték az indulás
lehetőségétől. Vitathatatlan, hogy számos szabálytalanság történt már a szavazás
során is.
Ennek ellenére általános vélemény, hogy a „Putyin ügyének folytatója” szerepre
kijelölt eddigi miniszterelnök-helyettes, egyben a Gazprom igazgatótanácsának
elnöke – éppen a jelenlegi államfő népszerűségének köszönhetően – valóban az
orosz lakosság többségét tudhatja maga mögött. Megválasztását sietve üdvözölték
az oroszországi történelmi egyházak és felekezetek képviselői, akik – élükön az
ortodox pátriárkával – arra biztatták híveiket, hogy okvetlenül menjenek el
szavazni. A választáson résztvevők minél magasabb száma azért volt fontos a
hatalomnak, hogy ezzel is növeljék a megválasztandó elnök legitimitását.
Ha meglepetést nem is, egy lényeges újítást azért mindenképpen hozott ez az
elnökválasztás. Oroszország/Szovjetunió történetében első ízben fordult elő,
hogy a cár/főtitkár/elnök teljes mandátumát kitöltve, önként távozik posztjáról.
(A cárok halálukig uralkodtak, vagy megölték őket; Lenin és Sztálin országlását
haláluk szakította meg, Hruscsovot leváltották, Brezsnyev, Andropov és
Csernyenko halálukig töltötték be a pártfőtitkári funkciót, Gorbacsov alól
„kiment a Szovjetunió”, Jelcin lemondott.) Az új módi részben a mexikói
modell bevezetését eredményezheti. Hét évtizeden át a latin-amerikai országban
formailag pluralista rendszer volt, az ellenzék ott ült a parlamentben,
jelölteket indított az elnökválasztásokon. Emellett azonban minden alkalommal az
Intézményes Forradalmi Párt jelöltjét választották államfővé, méghozzá ezt a
jelöltet mindig a távozó elnök jelölte ki, mintegy átadva neki a stafétabotot.
Igaz, a leköszönő mexikói elnökök nyugdíjba vonultak, Putyint viszont utódja
beiktatása napján, május 7-én miniszterelnökké nevezik ki.
A nagy kérdés az, hogyan fog működni ez a sajátos és újszerű tandem. Medvegyev
Putyin kreatúrája, közeli munkatársa és bizalmasa a kilencvenes évek elejétől
fogva. A szavazók által adott mandátuma arra szól, hogy megvalósítsa Putyin
tizenöt évre szóló imponáló gazdasági-szociális tervét, és folytassa az orosz
nagyhatalmi státusz visszaállítását célzó, a Nyugattal való bizonyos fokú
konfrontációt óhatatlanul magába foglaló kül-, odahaza pedig „szuverén
demokráciának” nevezett tekintélyelvű belpolitikáját. Méghozzá – és ez lehet a
kritikus, a törési pont – magával Putyinnal együtt. A régi-új orosz címeren a
sas két fejjel néz kétfelé, de a teste egy. Valahogyan így próbálják a
megfigyelők ma elképzelni a következő évek elnöki-miniszterelnöki kettősét.
Az orosz alkotmány értelmében (amelyet Putyin eddig következetesen nem próbált
módosíttatni) az elnök jogköre óriási. Ő a fegyveres erők főparancsnoka (nála
van az „atomkoffer”), közvetlenül neki és nem a kormányfőnek van alárendelve a
védelmi, a belügy- és a külügyminisztérium, továbbá a belső állambiztonsági
szolgálat, eddig ő töltötte be a – némileg a korábbi politbüró szerepét átvevő –
Nemzetbiztonsági Tanács elnöki posztját. Medvegyev nyíltan kijelentette: a
külügyek irányítása az ő kezében lesz, egyáltalán nem lesz a vezetésben két
hatalmi központ, a Kremlbe ő költözik be. Ez azonban még nem zárja ki, hogy
Putyin ne a második, hanem – mondjuk így – a másfeledik helyet foglalja el a
hatalomban. Sokan feltételezik az a terve, hogy 2012-ben, amikor az alkotmány
ezt már lehetővé teszi, ismét átvegye az elnöki posztot az akkor
miniszterelnökké váló Medvegyevtől. (Egy Moszkvában most futó vicc
szerint 2032-ben már ők is csak onnan tudják majd, hogy pillanatnyilag melyikük
az állam-, és melyikük a kormányfő, hogy megnézik, mi van kiírva az ajtajukra.)
A vásár azonban mindig kettőn áll. Szinte bizonyos, hogy rövid távon a tandem
működni fog. (Első elnökségi időszakában Putyin sem igen nyúlt Jelcin
embereihez, és csak 2004 után távolította el őket fokozatosan a hatalomból,
illetve környezetéből.) Hogy mi lesz azután? Senki sem lát bele Medvegyev
fejébe, mint ahogyan azt is jobbára csak találgatni lehet, hogy hogyan bástyázza
körül magát Putyin a tényleges hatalom megtartásának rejtett garanciáival. A két
politikus elgondolásai, céljai, de legalábbis szavai, egyelőre tökéletesen egy
irányba mutatnak. Igaz, Medvegyev életkora (13 évvel fiatalabb a
„társcsászárnál”), múltja (jogtudós, nem volt köze a titkosszolgálatokhoz),
stílusa (senki sem hallott még tőle olyan durva kijelentéseket, mint például a
sokat emlegetett putyini „belefojtjuk a csecseneket a reterátba”) érezhetően
különbözik az elődjétől, ezek azonban magukban még nem meghatározó tényezők.
Nyilvánvaló, hogy az orosz hatalmi elitet alkotó, de egymással – legalábbis
burkoltan – szembenálló politikai-gazdasági klánok érdekellentéte, küzdelme is
befolyásolja majd a két államférfi együttműködését, vagy ellenkezőleg:
egymással való szembefordulását.
Miközben a külföldi „kremlinológusok” csapata az effajta – a kávézaccnál alig
megbízhatóbb – jelekből próbálja kiolvasni a moszkvai hatalom(megoszlás)
jövőjét, és miközben a „szuverén demokráciát” elutasító orosz demokraták szűk
rétege tüntetésekkel próbál hangot adni a változatlanul tekintélyuralminak
ígérkező rendszerrel szembeni elégedetlenségének, a lakosság nagy többsége azt
számolgatja, mikor emelik fel ismét a béreket és a nyugdíjakat, vezetik be a
beígért jelentős összegű családi pótlékokat, teljesítik a szociális lakásépítési
terveket, javítják az orvosi ellátást, csökkentik (ha már megszüntetni nem is
tudják) az elképesztő méreteket öltő korrupciót.
2008. 03. 07. (XII/10)
