Ahhoz, hogy a május 7-én hivatalba lépő új államfő, Dmitrij Medvegyev
javaslatára az állami duma Vlagyimir Putyint bízza meg kormányalakítással,
természetesen a képviselők többségének szavazata szükséges. És noha axióma, hogy
a politikában nincsen lehetetlen, és semmit sem lehet biztosnak tekinteni, ez az
eset mégis kivétel. A leghalványabb kétség sincs ugyanis az iránt, hogy a duma
áldását adja a jelölt személyére. Erre garancia, hogy mögötte áll az alsóházi
mandátumok 70 százalékát birtokló Egységes Oroszország Párt, sőt,
miniszterelnökké választását alighanem támogatják „őfelsége ellenzékének” (az
Igazságos Oroszország és a Zsirinovszkij-féle pártnak) képviselői is. De talán
még a kommunisták is kétszer meggondolják, hogy nyíltan állást foglaljanak azzal
a politikussal szemben, akit a média egyre inkább „nemzeti vezetőnek” nevez.
Oroszországban, ahol hét évtizeden át az állampárt uralkodott, az Egységes
Oroszország is kezdi az állampárt szerepét játszani. Természetesen nem pontosan
olyan külsőségek közepette, és némileg bizonyára más tartalommal, mint a néhai
Szovjetunió Kommunista Pártja, de a hasonlóság így is szembetűnő. Igaz,
Lenin–Sztálin–Hruscsov–Brezsnyev és utódaik pártjában az első- vagy főtitkári
posztot betöltő vezér rendszerint az 1. vagy a 2. számú pártigazolvány birtokosa
volt, míg Putyinnak egyáltalán nincs párti-gazolványa, de ez nem sokat változtat
a lényegen. Jellemző, hogy az immár kétmillió tagot számláló Egységes
Oroszország minapi kongresszusa egyhangúlag választotta meg őt a párt élére; az
573 küldött között egyetlenegy sem akadt, aki akárcsak tartózkodott volna a
szavazástól.
Ez a töretlen egység is kötelező szabály volt a bolsevik pártban, legalábbis azt
követően, hogy az 1934. évi XVII. kongresszus után a szó szoros értelmében
eltűntek azok a delegátusok, akik nem álltak félreérthetetlenül Sztálin mögé. (Később
részben még azok is, akik őszintén mögötte álltak.)
Az „egységes oroszok” IX. kong-resszusán egyébként a párt vezetője, Borisz
Grizlov házelnök felkérte az elnökválasztáson általuk támogatott és
megválasztott Dmitrij Medvegyevet, valamint Vlagyimir Putyint, hogy lépjenek be
a pártba, de mindkét felkért államférfi kosarat adott.
Ehhez igazodva a kongresszus nyomban módosította a párt alapszabályzatát,
mégpedig olyan értelemben, hogy párton kívüli személy is lehet a párt elnöke.
Igaz, Szergej Sojgu katasztrófavédelmi miniszter, a párt főtanácsának tagja
eddig sem volt párttag. Az Egységes Oroszország uralta parlament által
megválasztott kormányban egyébként is mindössze három párttag-miniszter van, és
a többiek – mint nyíltan kijelentették – a jövőben sem nagyon törik magukat a
pártkönyvért. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ez szakértőkormány, egyszerűen
így alakult.
A „hatalom pártjának” – így emlegetik Oroszországban – az elnöki posztja azonban
mégis más: szinte korlátlan lehetőségeket biztosít e tisztség betöltőjének.
Egyelőre ugyan inkább csak néhány nyugati politológus véli úgy, hogy a jövőben
az új államfő és az új kormányfő között vita, nézeteltérés támadhat a
tekintetben, hogy melyikük az első számú vezető, ám Putyin primátusa a
pártelnökséggel immár végképp garantáltnak tekinthető. Igaz, hogy az orosz
alkotmány óriási – az amerikai vagy a francia elnöknél is nagyobb – hatalmat
biztosít az állam-főnek, ha azonban Medvegyev netalántán túl kívánná lépni azt a
hatáskört, amelyet Putyin szán neki, a parlament, amelyben pártja bő kétharmados
többséggel rendelkezik, bármikor módosíthatja az alaptörvényt. Erre azonban
aligha lesz szüksége.
Vlagyimir Putyin a közeli napokban átköltözik kremlbeli irodájából a
Moszkva-folyó partján magasodó kormányépületbe, a Fehér Házba, és oda nemcsak
munkatársainak jelentős részét, hanem korábbi jogkörének tetemes hányadát is
magával viszi. Igaz, Medvegyev lesz a fegyveres erők főparancsnoka, ő képviseli
majd Oroszországot a nemzetközi porondon (ezt Putyin több ízben is megerősítette),
viszont az új kormányfő nemcsak a tizenkét éves szociális-gazdasági
gazdaságfejlesztési terv végrehajtását fogja felügyelni, nemcsak a szinte
korlátlan befolyású Gazprom- és a Rosznyeftymonopóliumokat vonja tényleges
irányítása alá, hanem a régiók élén álló kormányzók és meghatalmazott képviselők
(a mi fogalmaink szerint: közigazgatási hivatalvezetők) kinevezésében és
felmentésében is döntő szava lesz. Márpedig egy olyan hatalmas kiterjedésű,
soknemzetiségű, föderatív berendezkedésű államban, mint Oroszország, az utóbbi
kulcskérdésnek számít.
Az őrségváltás időpontja talán nem a legkedvezőbb Dmitrij Medvegyev számára. A
lakosságot, a közal-kalmazottakat és a nyugdíjasokat különösen súlyosan érintő
inflációt, elsősorban az élelmiszerárak gyors növekedését eddig részben (bár
egyre kevésbé, és csak az ország egyes vidékein) mérsékelték a kormány
ármaximalizáló próbálkozásai.
A közeli hetekben-hónapokban azonban – ezzel jóformán minden szakértő egyetért –
formailag is véget kell vetni ezeknek az intézkedéseknek, az árak még inkább
elszabadulnak, és ezt az utca embere – jóllehet nem lesz igaza – nagyrészt a
most hivatalba lépő új elnöknek tudja majd be. És fordítva: az új kormányfő,
Vlagyimir Putyin imázsához akkor sem tapad majd semmi sem (kivált, hogy a
válásáról és házassági terveiről szóló hírek hivatalosan kacsának bizonyultak),
mi több, ő lesz az, aki mintegy az orosz címerben is szereplő Sárkányölő Szent
Györgyként csap le a korrupcióra, a „spekulánsokra” és „árdrágítókra”.
A Putyin–Medvegyev-tandem pedig tartósnak tűnik. És ha netán mégsem, eleve
eldöntöttnek látszik, hogy ki irányítja majd a hatalom kétüléses kerékpárját,
attól függetlenül, hogy éppen ki ül elöl és ki hátul.
2008. 04. 25. (XII/17)
