Bush amerikai elnök és Simon Peresz izraeli államfő Jeruzsálemben
A hírügynökségi jelentések szerint Mahmúd Abbász palesztin elnök Bush elnök
tudtára adta, hogy „a palesztin népet feldühítette” a knesszetbeli beszéd, mert
támogatásáról biztosította Izraelt. Mahmúd Abbász ugyan nem tette hozzá, hogy
utoljára figyelmezteti az Egyesült Államokat, megtette azt helyette Oszama bin
Laden, aki sajátos születésnapi ajándéknak szánt üzenetében ismét Izrael
elpusztítása mellett kardoskodott, és a palesztin nép szószólójának szerepében
tündökölt.
Hasonló üzenetet küldött az éterbe az iráni elnök, miközben a Hamasz-kormány
alatt sínylődő Gázából újabb rakétákat lőttek ki izraeli területekre, ahogyan az
az izraeli kivonulás óta gyakorlatilag naponta történik. A Bush-látogatás
idejére időzített különakciónak, amelynek során feldúltak egy katolikus apácák
által működtetett iskolát, nyilvánvalóan nem az évfordulós ünnepségekhez volt
köze, de nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy a Hamasz mindent elkövet,
hogy véletlenül se kelljen államot létrehozni, amivel egész legitimitásukat
megkérdőjeleznék. A Hamasz legújabb tűzszüneti ajánlata így egyértelműen csak a
szokásos porhintésnek tűnik, ellenben az események segítenek megérteni, hogy
valójában mi háborította fel a „palesztin népet” – pontosabban a vezetőit – Bush
beszédében.
Ez nem volt más, mint az a burkolt üzenet, amelyet Bush Sarm es-Sejkben
tulajdonképpen ki is mondott, és amelynek lényege, hogy az államot nem adják
ingyen; terrorra és diktatúrára nem lehet államot alapozni. Az izraeli
történelmet ismerők számára a hatvanéves évfordulón e szavaknak van egy különös
áthallása, akkor is, ha Bushnak ez valószínűleg eszébe sem jutott. „A hazát nem
adják át ezüsttálcán a népnek” – figyelmeztetett hatvan éve Hajjim Weizmann,
Izrael első köztársasági elnöke. Ez az, amit a Hamasz is tud: ha beszüntetnék a
terrort, az Izrael elleni harcot, akkor el kellene kezdeni dolgozni egy állam,
egy ország felépítésén.
Az államépítés Izraelnek sikerült, hiszen ez volt a célja, a Hamasz célja
viszont nem az építés, hanem a rombolás, Izrael elpusztítása. A harcra
szocializált palesztinok nemzedékeit kellene másfajta tevékenységre átnevelni,
amit a Hamasz nemcsak nem akar, de képtelen is rá. Ezzel szemben Izrael hatvan
évig nem a harcot tartotta létezése értelmének. Izrael azóta is kész a harcra,
de közben készül(ne) a békére is, ezért volt képes a világ egyik vezető
hatalmává válni a high-techben és a kutatásfejlesztésben.
Közel-keleti látogatása során Bush inkább mondott általános, mint konkrét
dolgokat: kifejezte, hogy hisz abban, hogy még elnöksége alatt sikerül
megállapodni a palesztin államról, hogy Izraelnek enyhítenie kell a palesztinok
életét megnehezítő korlátozásokat, csökkentenie kellene azon ellenőrző pontok
számát, amelyeknek létét Condoleezza Rice is nehezményezte néhány héttel ezelőtt.
A semmitmondó szavak értelmét igazából akkor foghatjuk fel, ha felidézzük az
elmúlt évtizedek amerikai külpolitikáját. A beszéd és Bush közel-keleti körútja
a felszínen azt sugallja, hogy követve az őt megelőző amerikai elnökök
hagyományát, elnöksége lejárta előtt az izraeli–palesztin viszály végleges
megoldását tűzte ki maga elé célként. Ezek a kísérletek általában rosszul
szoktak elsülni: egyedül Jimmy Carter egyiptomi békítési kísérlete tekinthető
sikeresnek, de tegyük hozzá, nem az azóta az Izrael-ellenes tábort erősítő elnök
érdemeinek, hanem a szerencsés történelmi körülményeknek köszönhetően. Az
idősebb Bush kísérlete több kudarcot és kérdőjelet vetett fel, mint megoldást,
de a legnagyobb kárt a leggrandiózusabb ambíciókkal induló Clinton okozta: a
végleges határok megrajzolásának, Jeruzsálem felosztásának a nagyszabású terve a
második intifádába torkollott. Eredményeként minden addiginál véresebb és
brutálisabb, már-már napi szinten elkövetett merényletek követték egymást, és a
nyugati baloldalon és az európai nagyvárosok muzulmán negyedeiben fellobbanó új
antiszemitizmus a holokauszt utáni időszak legdurvább antiszemita hullámait
kavarta fel.
Így nem meglepő, hogy az amerikai elnökválasztás közeledtével Izraelben
aggodalommal figyelik, hogy az amerikai külpolitika most is hiperaktív
gyerekként veti-e bele magát az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai rendezés
ügyébe. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az ifjabb Bush szerényebb igényekkel
indul, amiben az elődei kudarca miatt érzett óvatosság éppúgy szerepet játszhat,
mint az a tény, hogy a demokrata elnökjelöltségre aspiráló Barack Obama leendő
közel-keleti politikájában konszenzusos amerikai politikát ígért, amelybe
beletartozna az is, hogy tárgyalásokba bocsátkozna Iránnal. Beszédében Bush –
név nélkül, de azért egyértelműen – támadta azokat, akik engedményeket tennének
a terroristáknak, amit Obama gyorsan magára is vett.
Lehetséges, hogy szavaiban Bush egyszerűen nem akart ünneprontóvá válni egy új,
bombasztikus béketerv előterjesztésével, vagy hogy a zsidó és az evangéliumi
keresztény szavazókat akarta megnyugtatni, de az is lehet, hogy az amerikai
diplomácia születésnapi ajándéka az az ígéret, hogy az Egyesült Államok
leköszönő elnöke ezúttal nem a szentföldi béke megteremtőjeként kíván bevonulni
a világtörténelembe. Ez az interpretáció nagyon is érthetővé teszi a Hamasz
túszává vált palesztin politika haragját.
2008. 05. 21. (XII/21)
