Az ambiciózus eurokraták minden igyekezete ellenére az európai átlagpolgárok
nem lelkesednek a nagyra törő brüsszeli tervekért. Amint Micheal Martin,
Írország külügyminisztere a napokban megjegyezte: „Úgy tűnik, nincs kapcsolat az
unió intézményei és a nép között”. Más politikusok viszont arra hivatkoznak,
hogy abszurd dolog komplex intézményi reformokról szóló szerződéseket
népszavazásra bocsátani. Szerintük – amint az korábban Hollandia, Franciaország
és most Írország esetében is látható volt – a lényeges kérdések így elvesznek az
irreleváns hazai viták tengerében, és végső soron a nemmel szavazók aztán a
saját érdekeik ellen voksolnak.
A kritikusok szerint ugyan van némi igazság ebben a megállapításban, azonban
mégis fölényeskedően hangzik, hiszen ezek szerint, amikor a szavazók valamit
elutasítanak, azzal csak saját tudatlanságukról és tévedésükről tesznek
tanúbizonyságot, miközben nem veszik észre, hogy az EU vezetőinek mindig igaza
van. Az euroszkeptikusok szerint ideje szembenézni a rideg valósággal: a
népszavazásra bocsátott szerződéseket eddig többségében elutasították.
A dánok referendum keretében vetették el 1992-ben a maastrichti szerződést,
1993-ban azonban egy második „körben”, miután engedélyt kaptak, hogy a bel- és
igazáságügyi együttműködésből és a közös védelmi politikából kimaradjanak,
megszavazták azt. A francia népszavazáson ez a szerződés éppenhogy csak
átcsúszott. A dánok 2000-ben az euró bevezetését utasították el népszavazás
keretében. Az írek az unió korábbi bővítéséhez kapcsolódó nizzai szerződést
2001-ben szintén leszavazták, ám 2002-ben újra megrendezték a referendumot,
amelyen már az igenek győztek.
2005-ben a grandiózus európai alkotmánytervezetet a franciák és a hollandok
buktatták meg, szintén népszavazás keretében. Később „B tervként” dolgozták ki a
lisszaboni reformszerződést, amelybe végül is elegánsan „átcsempészték” a
leszavazott alkotmánytervezet 95 százalékát, szinte csak az „alkotmány”
megnevezést és az európai szimbólumokra (zászló, himnusz) vonatkozó részt vették
ki belőle. A végeredmény egy olyan csaknem 300 oldalas dokumentum lett, amelynek
jogi nyelvezete jóformán érthetetlen egy átlagpolgár számára. Még Brian Cowen ír
miniszterelnök is elismerte, hogy nem olvasta végig a szerződést. A benne
szereplő intézményi reformokra ugyanakkor azért lenne égető szükség, mert az
elmúlt négy év alatt közel megduplázódott a tagállamok száma, ami a döntéshozói
folyamatokat jelentősen megnehezítette.
Az írek a lisszaboni szerződésre határozott nemet mondtak. Magas részvételi
arány mellett a szavazók 53,4 százaléka utasította el a dokumentumot, míg az
igenpártiak aránya csak 46,6 százalék volt. A választópolgárok 45 százaléka
járult az urnákhoz, a nemek száma közel 110 ezerrel haladta meg az igenekét.
A dokumentumot az EU mind a 27 tagállamának el kellett volna fogadnia ahhoz,
hogy az 2009 januárjában életbe léphessen. Egyedül Írország dönthetett a
szerződés sorsáról népszavazással, mivel alkotmánya azt előírja. Mindeközben 18
ország parlamentje már ratifikálta a dokumentumot. (Magyarországon már az
aláírást követő negyedik napon ratifikálták a szerződést, amely a fordítási időt
figyelembe véve azt jelenti, hogy a végleges szöveget szinte senki nem
olvashatta magyarul.)
„Azt akarom, hogy add fel a jogaidat” szlogennel jellemzi az Európai Unió és az
ENSZ által fémjelzett új világrendet a lisszaboni szerződés elfogadása ellen
tiltakozó írországi plakát
2008. 06. 20. (XII/25)
