Az első kínai turisták egy tajvani őrségváltáson
A nemzetközi jogi háttérhez annyit: 1971 óta a népköztársaság képviseli Kínát
az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Tajvannal mindössze 23 ország (a
Marshall-szigetek, Kiribati, Palau és több más hasonló „óriás”) tart fenn
diplomáciai kapcsolatokat, míg a világ 171 országa vallja hivatalosan, hogy csak
egy Kína létezik, és csak a Kínai Népköztársaságot ismerik el Kína egyedüli
képviselőjének. Maga Peking szakadár tartományként tekint a szigetre, amelyre
máig is állítólag ezer kis és közepes hatótávolságú rakétája van ráirányítva, de
amelyet hosszú ideig azért sem próbált elfoglalni, mert az amúgy jelentős
haderővel rendelkező Tajvan biztonságát az Egyesült Államok katonai erővel
garantálta. Később Pekingben már alighanem úgy találták, hogy a sziget előbb
vagy utóbb (néhány évtized egy több ezer éves birodalom népének tudatában nem
oszt és nem szoroz) úgyis érett gyümölcsként fog az ölükbe hullani.
A Tajvani-szoros két partján elterülő (ma 1300 millió, illetve 23 millió lakosú)
országrészek közötti „haragszom rád” csak nagyon lassan kezdett oldódni. Az
1979-ben Tajpej által meghirdetett „három nem politikája” (nem a kapcsolatokra,
nem a tárgyalásokra, nem a kompromisszumra) tulajdonképpen kölcsönös volt. A
Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság között alapvetően a világméretű
hidegháború megszűnte és a mindkét oldalon mutatkozó rendkívüli gazdasági
sikereknek köszönhető önbizalom-növekedés eredményeképpen indult meg az olvadás.
Ebben persze a gazdasági szükségszerűség is jelentős szerepet játszott. A
„szárazföldön” állítólag több mint 100 milliárd dollárnyi beruházással jelen
lévő „szigeti” tőke magáért beszél. Mindamellett a Demokrata Haladó Párt idén
tavaszig Tajpejben hatalmon lévő kormánya állandóan a tűzzel játszott, amikor
azt pedzegette, hogy Tajvannak hivatalosan ki kellene kiáltania a Kínától való
elszakadását, a teljes függetlenségét. Peking fülében ugyanis a függetlenség
számított annak a „trágár szónak”, amelyre esetleg mégis lépett volna
katonailag.
Az utóbbi hónapokban egy látszólagos paradoxon – a korábban Pekingben első számú
ellenségnek számító Kuomintang Párt idei győzelme a parlamenti, majd az
elnökválasztáson – volt az a tényező, amely az olvadás új szakaszához vezetett.
Ma Jing-jeou elnök, a Kuomintang jelenlegi tényleges vezetője gyors karrierjét
egykor annak köszönhette, hogy az amerikai Harvard Egyetem elvégzése után a
kommunisták által elűzött nacionalista vezér, tajvani diktátor Csang-Kaj-sek
fiának, egyben utódjának a közeli munkatársa lett. Az utóbbi időkben azonban már
éppen a Kuomintang foglal el pragmatikus álláspontot a népköztársasághoz való
viszony kérdésében, és vallja azt, hogy csak egy Kína van (igaz, némileg
homályban hagyva a kérdést, hogy melyik az igazi).
És május 28-án bekövetkezett az, ami jó fél évszázadon át elképzelhetetlennek
tűnt volna: némi diplomáciai előkészítés után Hu Csintao, a Kínai Kommunista
Párt főtitkára (egyben államfő, de ez a rangja ezen a találkozón nem szerepelt)
Pekingben, az Országos Népi Gyűlés Csarnokában a televíziós kamerák előtt
fogadta Vu Poh-hsziungot, a tajvani Kuomintang Párt elnökét. Az áttörés ezzel
megtörtént. A találkozón a pekingi vezető azt a reményét fejezte ki, hogy a
(Tajvani-) szoroson átívelő, a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang közötti
kapcsolatok megerősödnek. Wu erre azzal válaszolt, hogy a két nép sohasem
emelhet fegyvert a másikra. Hazatérve a találkozóról Ma elnöknek beszámolva is
azt emelte ki: nem hiszi, hogy Peking valaha is bevetné rakétáit a sziget ellen.
Amerikai újságíróknak nyilatkozva ezt követően a tajvani államfő azt
hangsúlyozta, hogy a két országrész közötti kapcsolatok elmélyítésének
lehetőségét mindenekelőtt a gazdaság területén látja. Szóba került, mint nem
távoli lehetőség, a kettős adózás megszüntetését kimondó egyezmény tető alá
hozása.
Míg a tajvani kormányzat egyértelműen sikernek könyvelte el a két pártvezető
találkozóját, ellenzéke másként látja a közeledést. Vang Tuoh, a korábban nyolc
évig kormányzó Demokrata Haladó Párt főtitkára annak az aggodalmának adott
hangot, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt párbeszéde komolyan
veszélyeztetheti Tajvan szuverenitását, és a szigetet (a Kínai Köztársaságot)
regionális entitássá fokozhatja le.
Júniusban Sanghajba látogatott Hao Lung-pin, Tajpej polgármestere, és sikeres
tárgyalásokat folytatott a házigazdákkal arról, hogy országa hivatalosan részt
vesz a 2010-ben sorra kerülő világkiállításon. Igaz, nem államként: formailag
Tajpej városként lesz ott. Hasonló „belkínai” diplomáciai finomság az is, hogy a
pekingi nyári olimpia megnyitóján a tajvani csapat a „Kínai Tajpej” felirat
alatt vonul fel a stadionban. Nemzetközi jogi értékű lépés volt viszont az is,
hogy amikor az idén júniusban a vitatott hovatartozású Senkaku-szigetek (kínai
nevén Diaojutai) közelében a japán parti őrség (szerintük japán felségvizeken)
elsüllyesztett egy tajvani jachtot, Peking és Tajpej egyaránt tiltakozott, arra
hivatkozva, hogy a szóban forgó szigetek a kínai nép tulajdonát képezik.
Kifejezetten nemzetközi jogi lépésnek ígérkezik az, hogy Peking megígérte:
megfontolás tárgyává teszi Tajvan felvételének támogatását nemzetközi
szervezetekbe, például az Egészségügyi Világszervezetbe. (A WHO az ENSZ
szakosított szervezete, és Peking eddig az egy Kína elve alapján egyértelműen
tagadta az ENSZ-ből kitaszított Tajvan jogát a szervezetbe való belépésre.)
Mindezek után már logikusnak tűnt, hogy hat évtizednyi szünet után júliusban
megindult a menetrend szerinti légi forgalom a két országrész között. Hetenként
immár 36 közvetlen járat köti össze a szárazföld és a sziget nagyvárosait,
melyek között eddig csak ritka alkalmakkor lehetett a hongkongi átszállást
mellőzve, charterjáraton repülni. A tajpeji repülőtéren leszálló első gépen az
üzletemberek mellett turisták érkeztek a szigetre.
Ami összetartozik, az összenő. A jelek szerint ez az igazság a Kínai
Népköztársaság és Tajvan jövendőbeli kapcsolataira is bátran vonatkoztatható. A
kapitalizmus és a szocializmus fokozatos konvergenciáját hirdető, annak idején a
Lajtától keletre annyit bírált, sőt elátkozott elmélet a gyakorlatban kezd
valóra válni. Ha ugyan a Kínai Népköztársaság mai társadalmi rendje egyáltalán
nevezhető szocializmusnak
2008. 07. 18. (XII/29)
