hetilap

Az Egyesült Államok immár hét éve vívja a terrorizmus elleni harcát – azaz
hosszabb ideje, mint ameddig az egész második világháború tartott –, az
eredmények mégsem egyértelműek. Igaz, hogy az al-Kaida elvesztette afganisztáni
bázisát, de újabbra tett szert Pakisztánban. Oszama bin Laden még mindig
szabadlábon van, bár Kalid Sejk Mohammedet, a szeptember 11-ei támadások
kitervelőjét bíróság elé állították Guantanamo Bayen. A terrorszervezet számos
vezetőjét likvidálták vagy bebörtönözték, ám mások máris a helyükbe léptek. Az
al-Kaida ugyan meggyengült, mégis muzulmán fiatalok százai jelentkeznek még
mindig, hogy felrobbanthassák magukat. Az Egyesült Államokat 2001 óta nem érte
ter­ror­támadás, de több európai fővárosban is sikerrel jártak a merénylők.
Igaz, azóta több támadást is sikerült meghiúsítani az Atlanti-óceán mindkét
partján. Bár mindeddig nem sikerült tömegpusztító fegyverrel terrortámadást
végrehajtaniuk, hírszerzői értesülések szerint továbbra is feltett szándékuk,
hogy valamilyen nem hagyományos fegyverhez, például „piszkos bombához” jussanak,
és azt be is vessék.

A nyugati titkosszolgálatok szerint ezért továbbra is az al-Kaida jelenti a
legnagyobb fenyegetést a nyugati országok biztonságára, mivel az országhatárok
nélküli szervezetet nem konkrét politikai célok motiválják, mint a hagyományos
terrorszervezeteket, hanem a minél „látványosabb” pusztítás. Tagjai számára a
földi élet nem érték, így készek azt gondolkodás nélkül eldobni maguktól. Az
al-Kaida ugyanis nemcsak terrorszervezet, militáns csoportok hálózata, hanem
maga a lázadás ideológiája.

Az al-Kaida zsenialitása abban állt, hogy a Közel-Keleten folyó több évtizedes
helyi terrorizmust sikerült a globalizmus eszközeivel egyetlen ügy, nevezetesen
az Amerika ellen folytatott dzsihád köré csoportosítania. A muzulmán országokban
erős Amerika-ellenességet kihasználva közvetlenül a „távoli” ellenséget vette
célba – a „közeli” ellenség, a térségbeli kormányok helyett, amelyekkel már
sokkal nehezebb lett volna szembeszállni – azt remélve, hogy ezzel sikerül
megosztást hozni az Egyesült Államok és szövetségesei közé úgy, hogy Amerikát
választásra kényszeríti: vagy megvonja támogatását a baráti országoktól, vagy
még közvetlenebb módon beavatkozik a Közel-Kelet ügyeibe. Ha pedig ez utóbbit
választja, azzal okot ad a dzsihádra. Ennek fényében a 2001. szeptember 11-ei
támadás célja az amerikaiak provokálása volt, hogy indítsanak támadást a „muszlim
föld” ellen. Az Egyesült Államok pedig besétált a csapdába. Egy ideig úgy is
tűnt, a dzsihádistáknak sikerül teljes mértékben destabilizálniuk a
Közel-Keletet, és ezzel térdre kényszeríteni az Egyesült Államokat, ám egyre
valószínűbb, hogy Amerikának mégiscsak sikerül kikecmeregnie a
„kutyaszorítóból”.

Olyannyira, hogy nyugati terrorizmusszakértők már-már az al-Kai­da bukásáról
beszélnek. Ennek a nézetnek a fő szószólója Marc Sageman, aki a Vezér nélküli
dzsihád című könyvében arról ír, hogy a terrorszervezetet sikerült „operatív
szinten semlegesíteni”, ezután a fő veszélyt a nyugati világot behálózó laza
muzulmán csoportok jelentik, akik egymást radikalizálják, és saját maguk által
pénzelt, önálló akciókat hajtanak végre. Ezt a nézetet erősen vitatja ugyanakkor
Bruce Hoffman, a Georgetown University professzora, aki szerint az elmúlt
években már többször „temették” a terrorszervezetet, amely aztán újabb
robbantásokkal hallatva magáról jelezte: köszöni, jól van. Emellett az is
bebizonyosodott, hogy számos, Európában tervezett vagy végrehajtott akciónak a
szálai Pakisztánig nyúlnak vissza.

Az eltérő vélemények részben az al-Kaida sajátos szerkezetének tudhatók be: az
alig pár száz fős „kemény mag” több ezer vagy tízezer militáns csoporttal áll
közvetlen vagy közvetett kapcsolatban, elsősorban a muszlim világ olyan
irányítás nélküli vagy irányíthatatlan térségeiben, mint az afgán–pakisztáni
határmenti térségek, a libanoni palesztin menekülttáborok, a Szahara vagy az
indonéz szigetvilág. Másrészt az európai muzulmán fiatalok körében talál
termékeny talajra a dzsihád ideológiája, mivel a radikális iszlámban találják
meg önazonosságukat. (Az egész világot behálózó szervezet működésében emellett
elhanyagolhatatlan szerepet játszik az internet is, aminek segítségével tagjai
nemcsak a terrorista módszereket terjesztik, de már létre is hozták azt a
„virtuális kalifátust”, amelynek gyakorlati megvalósítása az iszlamisták
kitűzött célja. A Spanyolországtól Indonéziáig terjedő iszlám birodalom annak a
kalifátusnak lenne a felélesztése, amelyet Atatürk török államalapító számolt
fel 1924-ben.)

Míg ugyanis az Egyesült Államok számára a terrorizmus ma még mindig főképp külső
veszélyként jelentkezik – ezért is beszél leginkább „háborúról” (amibe
természetesen belefér, hogy külföldről érkeznek az országba szélsőséges
emberek), addig Európában sokkal inkább belső problémáról van szó. Az európai
muzulmán szélsőségesek nagy része már a kontinensen született, így az európai
országok által végrehajtott katonai akcióknak is elsősorban belföldi
„visszhangja” van. Ráadásul Amerika is egyre inkább úgy érzi, mind nagyobb
fenyegetést jelentenek számára a „világos bőrű” európai szélsőségesek. A
nemzetközi biztonsági intézkedések megszigorításával ugyanis a radikalizált
fiatalok mind ritkábban tudnak Irakba vagy Pakisztánba utazni, hogy ott
harcoljanak, ezért valamely európai országban – vagy épp az Egyesült Államokban
– vívják a harcukat.

Az amerikai muzulmánok láthatólag kevésbé fogékonyak a militáns ideológiákra,
ennek oka talán az európainál jóval befogadóbb amerikai kultúra, ahol egyrészt
sokkal több lehetőség van a társadalmi rétegek közötti mobilitásra, másrészt a
vallás jóval nagyobb szerepet játszik a közéletben. Emellett a „harcmező”
földrajzilag is jóval távolabb van az al-Kaida bázisaitól, mint az európai
színterek. Ugyanakkor a bebörtönzött dzsihádisták propagandamunkájának „köszönhetően”
mind nagyobb a veszélye – úgy Európában, mint az Egyesült Államokban – a
börtönlakók radikalizálódásának, illetve a vallási szélsőségesek és „világi”
bűnszervezetek összefonódásának.

Ugyanakkor a terroristák vérengzései mind kevesebb támogatottságot élveznek a
muzulmán országokban. A kegyetlenkedések, a válogatás nélküli vérontás, a
vallási szigor fegyverrel való alkalmazása a helyi lakosság mind nagyobb részét
fordítja az egykori „hősökkel” szembe. A dzsihád eddig radikális ideológusai is
mind gyakrabban emelik fel a szavukat a válogatás nélküli gyilkolás ellen. Még
Szajid Imam al-Sarif, az al-Kaida egyik alapítója és fő ideológusa is úgy
nyilatkozott tavaly, hogy „semmi sem váltja ki Allah haragját és bosszúját
jobban, mint az oktalan vérontás”, hozzátéve, hogy a dzsihádot csak erre
felhatalmazott imám vagy sejk hagyhatja jóvá, nem holmi „internetlovagok”. Bár
az afganisztáni dzsihádot támogatja, az irakival kapcsolatban kétségei vannak, a
szeptember 11-ei merényletek szerinte „katasztrófát hoztak a muzulmán világra...
Mire jó, ha lerombolod az ellenség egy épületét, ő viszont elpusztítja az egyik
országodat?”

Persze a válaszreakció sem maradt el a kritikákra, Ajman al-Zavahiri, az
al-Kaida másik alapítója kétszázoldalas cáfolatban árulással vádolta meg
al-Sarifot, míg az addig régóta hallgatásba burkolózó Oszama bin Laden is egymás
után négy videofelvételt is közzé tetetett.

A terror elleni háborúnak tehát még közel sincs vége, de mivel az al-Kaida nem
vált tömegmozgalommá, hanem sokkal inkább – akár európai, akár muzulmán –
szélsőséges csoportok ideológiájává, az ellene folytatott harcot sem fogja tudni
az Egyesült Államok egyedül, csak katonai eszközökkel megnyerni. A dzsihádisták
ellen vívott küzdelem ugyanis elsősorban ideológiai szinten zajlik. Nem lehet
megengedni az al-Kaidának, hogy a muzulmánok érdekeinek védelmezőjeként lépjen
fel. Mert bár a dzsihádisták azt állítják, hogy a demokrácia bűnös, „emberalkotta”
törvény, mégis muzulmánok tömegei élnek a demokratikus választások lehetőségével,
valahányszor erre alkalmuk nyílik. A demokrácia azonban nem jelent se „instant”,
se teljes megoldást. Ráadásul hitelét veszti, ha megvalósításához fegyver
szükséges. Mégis, még mindig a legjobb megoldást jelenti azok megfékezésére,
akik az iszlámot a szembenállás fegyvereként akarják használni. Ezért csak a
muzulmán országok kormányaival együttműködve, nyugati országok támogatásával
lehet a fenyegetést továbbra is visszaszorítani, remélve, hogy a dzsihádisták
előbb-utóbb saját maguk teszik majd tönkre a saját ügyüket.

A nyugat megsemmisítése a terroristák célja

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek