A Fico-kormány kül- és belpolitikája egyaránt a nemzeti, szocialista (a két
jelző eredeti, és nem egymáshoz kapcsolt negatív értelmében) populizmus
szókapcsolattal jellemezhető. Munkamódszere pedig a hatalmi arrogancia. Ez a
politika pedig nemcsak a szlovák–magyar diplomáciai és egyéb kapcsolatokban, de
egész Szlovákia jövőjét tekintve is súlyosan romboló hatású.
Mára világossá vált, hogy a szlovák–magyar viszony olyan érzékeny, komplex
problémakör, amely nem csak a kisebbségi jogok körül bonyolódik. A Magyar
Koalíció Pártja nyolcéves kormányzati szerepe idején úgy tűnt, a tolerancia
légköre állandósul, amely egyébként adódna a két ország közös európai
integrációjából is. A Slota-féle nacionalizmus mégis újult erővel tudott
előtörni a nemzeti párt kormányzati szerepe nyomán, és fertőzi újra a konkrét
napi politikai döntéseket is.
A Slota-jelenség nem azért botrány, mert létezik, hanem azért, mert egyáltalán
létezhet ma Szlovákiában, Európában. (A Slota vezette Szlovák Nemzeti Pártnak
folyamatosan 10-12 százalékos a támogatottsága, dacára az elnök meg-megismétlődő
nyilvános részeg fellépéseinek, sőt napvilágra került köztörvényes bűnözői
múltjának.) A szélsőséges eszmék, tudjuk, itt vannak köztünk továbbra is, sőt a
világban és Kelet-Európában is a reneszánszukat élik. Éppen ezért régiónkban
pontos jogi szabályozásra, körültekintő, toleráns politikára, egységes európai
fellépésre, az emberi jogok széles körű betartására volna szükség a
visszaszorításukhoz. Ám a Slota által képviselt alpári idegengyűlölet, illetve
zsigeri, manipulatív, a történelmi sérelmekre rájátszó gyűlöletkeltés, ráadásul
mindez kormányzati szerepből, éppen az ellenkező irányba mutat.
Valóban riasztóak az elmúlt hetekben nyilvánosságra került közvélemény-kutatási
adatok: a szlovákiai fiatalok a magyart nevezték meg a leginkább ellenszenves
nemzetnek, ugyanezen fiatalok többsége (70 százalék) azt szeretné, ha a magyarok
Szlovákiában nyilvános helyen nem beszélnének magyarul. Ezek nyomán valóban
kényelmetlen érzése van az embernek: a mindennapos emberi kapcsolatokban
egyelőre nem érezhető etnikai feszültség mivé nőheti ki magát, ha folyamatosan
erős hátszelet kap a nagypolitikából. A jelenlegi kormánykoalíció alakulásakor
nagy kérdés volt, vajon Robert Fico, illetve az európai szocialisták irányából
jövő nyomás meg tudja-e zabolázni Slotát. Mára világossá vált, hogy ellenkező
előjelű folyamat zajlik: Fico és kormánya veszi át egyre inkább a Slota-féle
retorikát, és hoz konkrét negatív döntéseket kisebbségi ügyekben.
A nemrég kiadott magyar általános iskolai tankönyvben, a magyar szövegben
szlovákul szerepelnek a helységnevek, ez pedig olyan precedens, amelyre még az
elmúlt rendszerben sem volt példa. Sajnos a mai szlovák politikai közbeszédben a
magyarok továbbra is történelmi elnyomókként, a szlovákiai magyarok pedig
folyamatos feszültségek és problémák forrásaként tűnnek fel. Az ilyenfajta
értelmezésben az ellenzéki szlovák pártok is élen járnak, vezetőik szintén
szeretnek nemzetmentő pózban tetszelegni. Ettől szavazatokat remélnek és kapnak,
amely szintén mutatja, hogy nemcsak politikai, hanem társadalmi kérdésről van
szó, a szlovák társadalom jelentős részénél ez a beszéd halló fülekre talál.
Történelmi szempontból akár érthető is lenne ez a hozzáállás: Szlovákia nagyon
fiatal állam, államisága pedig a történelmi Magyarországgal szemben fogalmazódik
meg, ennek hangsúlyozása a szlovák iskolákban és a szlovák történetírás fő
irányvonalában is erőteljes. A hétvégi példa: Slota a hetedik kettős keresztet
avatta fel kormányzásuk óta, mondván „a kettős keresztekkel azt mutatjuk meg
Európának, hogy ez a szlovákok földje, amit senkinek nem adunk”. Persze az
ilyenfajta hozzáállásnak a mai, Schengen utáni európai valósághoz, illetve a
hivatalos magyar külpolitikához nem sok köze van. Idekívánkozik azonban az a
vélemény is, hogy a jelenlegi MKP-vezetés, élén Csáky Pállal, teljesen
alkalmatlannak tűnik ezen politikai helyzet helyes kezelésére. Nem találja a
hangot a jelenlegi ellenzékkel, de a volt koalíciós partnerekkel sem,
harmadikutas politikája pedig egyelőre nem látszik megvalósíthatónak.
Robert Fico kormányfő felelőssége a tények tükrében elvitathatatlan. Két év után
megállapítható, hogy Slota és Meèiar kormányba való emelése, amint az várható is
volt, erősen negatív hatású. Fico pedig, ha Slotától nacionalizmust tanul,
Meèiartól konfrontatív politikát. Kormánya erős európai nemtetszés mellett jött
létre, azóta folyamatosan bizonyítani akar, ám a külpolitikában folyamatosan
bakot lő, stílusára valószínűleg nem nagyon vevők a nyugati demokráciákban,
ezért nem is nagyon fogadják őt. Többször a hivatalos uniós külpolitikával is
szembement, például Koszovó esetében is.
A bel- és gazdaságpolitika területét vizsgálva a Fico-kormány teljesítménye
minimum ellentmondásosnak mondható. Legfőképpen azért, mert Fico mást mond, mint
amit csinál. Mára közgazdasági közhelynek számít, hogy a jelenlegi szlovákiai
gazdasági szárnyalás (a legutóbbi negyedévben is európai rekordot ért el a
gazdasági növekedés) a két korábbi Dzurinda-kormány integrációs és
gazdaságpolitikájának az eredménye. A korábbi szigorú pénzügyi politika,
valamint az átgondolt és bátran véghezvitt reformok robbanásszerű
tőkebeáramlással és hatalmas gazdasági fellendüléssel jártak, ennek a
haszonélvezője a jelenlegi kormány.
Fico mesterien lovagolta meg a reformok nyomán kialakult elégedetlenségi
hullámot, és kapóra jött neki a választások előrehozása a koalíciós viszály után.
A reformok pozitív hatása még nem volt annyira kézzelfogható, negatív hatásuk
viszont már a változás igényének irányába mozdították a választók többségét.
Fico szociális államot ígért, a terhek csökkenését, sőt a reformok
visszacsinálását. Mit tett azóta? Eltörölt pár, a lakosság körében nagyon utált
díjat (vizitdíj!), visszaadott pár korábban megvont szociális juttatást,
változtatott pár áfakulcson, és ad hoc alapon támogatja a nyugdíjasokat (karácsonyi
pótlék).
Nagyon vigyázott rá, hogy a komolyabb reformokhoz ne nyúljon, ígéretével
ellentétben, továbbra is odafigyelt a fenntartható gazdasági növekedésre,
semmilyen komolyabb szociális reformot vagy rendszerszerű juttatást nem vezetett
be. Ez persze a gazdaság szempontjából pozitív fejlemény volt, elemzők
megegyeznek abban, hogy a Fico-kormány legnagyobb érdeme, hogy nem csinált
semmit. Értsd, nem tudta elrontani vagy visszafordítani a beindult pozitív
folyamatokat, így Szlovákia három hónap múlva bevezetheti az eurót is. Emellett
azonban Fico, szinte folytatva korábbi ellenzéki hozzáállását és retorikáját,
minden megnyilvánulásában az előző kormányt szidja, a reformokat nem ismeri el,
sőt szocialista (nem szociális) ideológiával mételyezi a közbeszédet.
Folyamatosan kikel a nyugati vállalatok – „a gonosz tőkések” ellen, szeretné
visszaállamosítani a gázműveket, megszüntetné a magán-nyugdíjpénztárakat, minden
őt bíráló médiummal harcban áll, az újságírókat, a civil szektort támadja,
folyamatosan ellenséget keres és gyárt magának. Ebbe a politikába illeszkedik a
magyarellenes retorika is. A kormányfő politikája példaképének bevallottan
Jánosíkot tartja, aki a középkorban betyár (sic!) volt, a legenda szerint a
gazdagoktól (értsd magyar uraktól) elvett, és a szegényeknek (szlovák parasztok)
adott. Így áll össze Ficónál a színtiszta nemzeti, szocialista demagógia, de
csak retorikai szinten, amelyre viszont jelenleg a lakosság negyven százaléka
vevő, így a kormányfő kényelmes helyzetben van.
Szlovákia helyzete ezáltal sajátos. Egyrészt irigyelt gazdasági növekedés,
másrészt múltba tekintő, a legrosszabb hagyományokra építő kül-, bel- és
gazdaságpolitika. Az euró újévi bevezetése várhatóan felforgatja a jelenlegi
folyamatokat, valószínűleg a közbeszédet is a nacionalista mederből inkább a
valós problémák irányába tereli. Robert Ficónak pedig még minimum két éve van,
hogy válasszon, melyik úton, és kivel akar járni.
2008. 10. 10. (XII/41)
